Nehezen kezdett az ABC Zero Hour című sorozata, annyira nehezen, hogy már a harmadik résznél tudni lehetett, hogy elkaszálták. Érti a fene, hogy ez miért és hogyan történik, mert én például nagyon örültem, hogy egy kis történelmi-misztikus sorozat indul végre útjára, ahol a jelenkor eseményeit a náci Németország 30-as évekbeli történései szakítják meg. A sorozat ráadásul nem csak az USÁ-ban, hanem Európában, sőt a világ egzotikusabb tájain is játszódott – egy kincsvadászos sztorinál ezt így illik.
A történet szerint Hank Gallistonnak, egy szkeptikus magazin szerkesztőjének elrabolják a feleségét. Az emberrabló bizonyos órákat akar megszerezni, szám szerint tizenkettőt, ami tizenkét új apostolra mutat rá a világban. Ezek az apostolok egy igen értékes kincset rejtettek el a háború előtt – az élükön egy náci tiszttel, aki kiköpött mása Hank Gallistonnak. Galliston – Anthony Edwards játssza – először csak a feleségét akarja megtalálni, s ebben segítségére lesz egy csinos FBI-os is, de aztán rákap a kincsvadászat ízére (csak egy fura újságot szerkeszt, nemdebár?). Ahogy halad a történet, úgy fordul át a sztori, talán nem számít spoilernek, ha elárulom, hogy a sorozat felénél erősen új csapások jönnek, új rejtélyek.
Nekem tetszett, hogy a tizenhárom (egyébként történetileg befejezett) epizód együtt adja ki a nagy képet, és nem szájbarágósan derülnek ki dolgok. Nem szeretem, amikor sok véletlen irányítja a történetet, de amikor a végén végiggondoltam a sztorit, rájöttem, hogy itt szó sincs ilyesmiről. Hogy az egészben pedig mekkora a sors vagy a végzet – értsd: a misztikum – szerepe, azt ügyesen kiegyensúlyozták a forgatókönyvírók, a nézőre bízva bizonyos momentumok megfejtési kulcsát.
A karakterek, a szkeptikus újságírók kivételével, a helyzetből adódóan hol a jók, hol a kvázi „rosszak” táborába is beleférnek. Bizonyos szituációkban átsodródnak egy másik oldalra. Nem lehet kiszámítani, hogy hogyan döntenek, néha az ösztöneik, máskor az érzéseik vezetik őket. A mesélésnek ezen a szintjén jól ki lehet aknázni a személyiségekből eredő feszültségforrásokat. Ha nem is mindig sikerült megoldani a sorozatban sablonok nélkül, azért üdvözlendő, hogy törekedtek rá (nekem a 24 jutott eszembe erről, bár teljesen más jellegű, ugye, az a sorozat). Eljutunk odáig, hogy a kezdeti főgonosszal, a Michael Nyqvist játszotta White Vincenttel együtt tudunk érezni – persze jön nála rosszabb is.
Szóval, ha valaki szereti a második világháborús összeesküvés-elméleteket, vagy a keresztény misztikát, vagy a kincskeresős sztorikat… vagy csak meg akar nézni egy jól összerakott remek kis kalandtörténetet, akkor ne féljen a Zero Hourtól. Elkaszálták ugyan, de lezárták a történetet, egész és kerek lett.
Legutóbbi hozzászólások