Péntek esti program volt a Lucullus Baráti Társaság (BT) zanzibári vacsorája. Az utóbbi vacsorákból sokat kihagytam, és blogolni sem mindent blogoltam ki, tehát most mindenképpen beneveztem az eseményre, és elhatároztam, hogy írni is fogok róla. Az új helyre költözött Savannah étterem adott otthont afrikai gasztrotúránk második fejezetének, bár az első tapasztalataiból merítve némi rettegéssel és várakozással néztük végig a menüsort.
Előétel: zanzibári csirkemájpástétom meleg papaja salsával. Pirítós és csirkemáj – ez a párosítás annyira nem meglepő, nem is volt az, egészen addig, míg a papaja salsát rá nem pakoltuk. Az apró kockákra vágott zöldségeket lime-mal bolondították meg, ettől kicsit fanyar és egzotikus ízt kapott, és erős is volt kegyetlenül. Egy kis adag is elég volt, hogy elnyomja a májkrémet, de önállóan is megállta a helyét, ezért aztán hat fős, mohó asztalunk azzal kezdte a vacsorát, hogy bekért még egy tállal az előételből.
Ezzel aztán elütöttük az időt a levesig, sőt, még a leves helyett is ezt ettük (néhányan). Nem volt ugyanis kitörő a fogadtatása a zöld főzőbanánnak. Először is, akár villával is meg lehetett volna enni, mint mazsolás-csomós krumplipüré, úgy nézett ki. Másodszor: ízre kásás-szárazkás volt, nehezen megfogható háttérvilággal (az erős papaja salsa miatt is nehéz volt azonosítani az ízét). A felét magam is ott hagytam, de addig is csak azért ettem meg, hogy esélyt adjak, hátha megszeretem. Nem sikerült. Kézbe kaptuk utána az eredeti főzőbanánt is, nagyobb, mint az étkezési és kicsit halszagú. Állítólag nyersen ehetetlen. Levesként se jobb. Fura.
A főételekhez először a saláták jöttek ki: zöldsaláta indiai-óceáni tenger gyümölcseivel és paradicsomsaláta szuahéli módra. Imádom a paradicsomot, de ebben semmi extra nem volt, talán egy kis rizst leszámítva. A tenger gyümölcseit viszont nem sikerült azonosítanom. Érkezett a főételek sora: kávémázas csirke, narancsos lime-os kacsa, zanzibári halkrokett (samaki wa kusonga) és currys padlizsán (mchuzi wabiringani). Itt meg kell jegyeznem, hogy sajnos a húsok kihűltek, már-már hidegek voltak. A currys padlizsán viszont forró. A kávémázas csirkemellre rátornyozva jó párosítás volt, hőfokra és ízre is (a kávé amúgy sem ütött át), mellé kókuszos rizs. A kacsához a salátákat választottam és köretként zanzibári burgonyalabdácskákat. a kacsán sem ütött át a lime, én ennek örültem, Kamper Gergő nem – vagy ötvenszer elmondta, hogy semmi különöset nem talál a húsokban.
A halkrokett két falat volt, mire rájöttem volna, mit eszem, már el is fogyott. Sajnos a forró spenótos, paradicsomos mogyoró szósz (makubi) már akkor jelent meg az asztalon, amikor végére értünk a főfogásnak: ez kicsit bosszantó volt. Tudom, hogy sokan vagyunk egy-egy Lucullusos vacsorán, de egy étteremben a tálalás sorrendje, gyorsasága van olyan fontos, mint az ételek íze. A tulaj azt ajánlotta, együk a kókuszos rizzsel, hát jobbnak láttam nem válaszolni. A szósz az egyik érdekes momentuma lett volna a vacsorának, ha jókor érkezik. Meglehetősen egyedi volt, jó lett volna kipróbálni a húsokkal, kiváltképpen, hogy forrón érkezett.
Zanzibári kesudiós sütemény, porcukorral meghintve és tejszínhabtornyokkal, ez volt a vacsora tökéletes lezárása. Nem vonzanak az édességek, de ez zseniális volt. Mondjuk, még egy falat nem ment volna le a torkomon, de egy plusz kesudiós süti lecsúszott volna. A vacsora mellé megkóstoltam a pálmabort (fogalmam sincs, hány fokos volt, nem láttam az üvegen feltüntetve), de aztán váltottam citromos Gösserre.
Összességében európaibb volt ez az afrikai merítés, mint a nigériai vacsora közel két éve. A pincérlány gyorsasága, amivel az italokat szervírozta, és a főételek hőfoka hagyott némi kívánnivalót maga után, de összességében pozitív az élmény. Nem különleges, nem kimagasló, de pozitív.
Legutóbbi hozzászólások