Ha nem köti az embert röghöz (épülethez) egy munkahely, tulajdonképpen akárhol végezheti a munkáját. A koronavírus az elmúlt években ezt erőteljesen tudatosította nem csupán a munkavállalókkal (akik azért tudták, hogy otthonról is ugyanolyan erőbedobással dolgozhatnának, csak kevesen hitték el nekik), hanem a munkaadókkal is, hogy a home office van olyan hatásos, mint a munkahelyre bejárás reggel nyolcra. Talán ezért 2022-re kicsit szabadabban kezdték kezelni ezt a kérdést szerte a világban – és itthon. De mindegy is: a regényírók amúgy is otthon dolgoznak (vagy ha nosztalgikusak akarunk lenni: kedvenc kávéházaikban), a forgatókönyvírók pedig csak akkor járnak be egyszer-kétszer-többször-rendszeresen egy héten, ha csatornához vannak kötve, szóval amikor felmerült, hogy másutt is dolgozhatnánk (én regényeken, filmeken, Évi a doktoriján), akkor semmi extrát nem találtunk ki, csak azt, hogy menjünk oda, ahol melegebb van kicsit.
Sok hely előkerült a képzeletbeli tarsolyból, amelyek között választanunk kellett. Legyen Európa vagy menjünk távolabbra? Európa nyilván drágább, de könnyebben jönnek ki hozzánk családtagok, barátok. Viszont tavaly Spanyolországban voltunk, ha mennénk, most is oda vagy Portugáliába: újrázzunk ősszel?… Ha távolabbra vágyunk, akkor pedig Dél-Amerika, Chile, Peru lehet cél, illetve a másik „irányban” Délkelet-Ázsia… Más kultúrák, ami annyit jelent, hogy erősebb alkalmazkodóképesség kell, de erősebb inspirációit is ad. Indonéziában voltunk már, az pozitív élményt nyújtott, így aztán a biztos irányba mentünk: keletre… Így jutottunk Thaiföldre.
És tényleg nem nyaralni jöttünk, hanem dolgozni egy olyan országba, ahol az élet nem drágább és a december harminc fokos. Arra kellett figyelni, hogy ne turistaként viselkedjünk, tehát nem négy-öt-hat napot töltünk egy helyen, hanem minimum tízet vagy még többet. Így jut időnk körbenézni, nem hajt bennünket a kényszer, hogy mindent és gyorsan kell bejárni, és egyrészt van időnk egyebekre is, másrészt felfedezhetjük a helyi piacokat, éttermeket, kisebb helyeket… szóval megérzi az ember az ország ízét-illatát. Nem is szólva arról, hogy ezeken kevéssé húzzák le az embert, mint a turistacentrumokban bóklászó külföldit.
Ritmus. Ezt ki kellett alakítanunk. Reggeli és kávé, aztán délelőtt munka vagy ha kirándulást tervezünk, akkor ebéd után jön majd munka, amikor úgyis tűz a nap, szóval életveszély kint sétálgatni vagy úszni a tengerben. Amikor hűvösödik, jöhet a körbenézés, bóklászás, séta megint, majd valami jó vacsora, kis lazítás és este ismét csak munka. A lényeg: napjában kétszer üljünk le a gép mellé. Huszonnégy órába így belefér hat órányi tevékeny dolog – ez a hétvégeket is beleszámolva kiadja a heti negyven órás munkahetet… Arról nem is beszélve, hogy az íróember nem csak akkor dolgozik, amikor a billentyűt püföli, hanem a séták, ebédek, kávézások alatt is. Szóval van az a negyven nyolcvan…
Minden csupán szervezés kérdése. De hát Budapesten is ezt csináljuk – mármint mindazok, akik maguknak osztják be a munkát. Thaiföldön mégiscsak tűz a nap, meleg van, nem novemberi köd, decemberi fagy, a közelben tenger (előbb a Dél-Kínai, most az Andamán), sok a gyümölcs, olcsó az étel, és ha kismotort bérelnénk, mert távolabbra vágyunk, négyszáz forint a 95-ös, a jármű fogyasztása meg egy vicc. Két kiló banánt vettem kétszáz forintnyi bathért, és egy egész ananászt kb. egy százasért – forintban.
Összességében (utazás, szállás, étkezés) Thaiföld nem drágább Magyarországnál, az emberek mosolyognak és a légkondi alatt lehet filmet és regényt is írni. Komolyan mondom: írók gondoljátok végig, három-négy hónap külföldön és a kezetekben van egy új regény vagy egy új film.
Legutóbbi hozzászólások