Évek óta írok róla (na jó, tavaly nem, mert tavaly sikeresen lemaradtunk róla), hogy mennyire jó buli a Veszprémi Utcazene Fesztivál. Minden évben, nyár közepén négy napra meglódul a város és persze a környéke. Szerda-csütörtökön a másnapi munka miatt kevesebben, de péntek-szombaton meg aztán milliónyian kíváncsiak a zenekarokra, zenékre, egy szál gitárosokra, dobos formációkra, mellette pedig a szappanbuborék-fújókra, képkészítőkre, tűzzsonglőrökre… és egyéb kétezer éves vagy éppen új „vásári mutatványosokra”. A kíváncsiság mellett a közösségi élet is pörög, sörpadokon asztalok mellett, fák tövében a füvön, betonszegélyeken, korlátokon, vagy éppen az utcaköveken csoportok százai ülnek, söröznek, boroznak, hamburgereznek, hotdogoznak vagy éppen tolják az arcukba a kürtöskalácsot, felváltva a pattogatott kukoricával.
Minden hétvégének ilyennek kellene lennie nyáron, és nem csak itt, de a nagyvárosainkban. Ahogy bóklásztunk, megütötte a fülemet egy mondat, ami valahonnan mögülem jött: „Az a jó, hogy végre mosolyognak az emberek.” Tényleg jó.
Tegnap este sikerült nekem (nekünk) is kijutni végre, bele egyenesen a forgó, színes kavalkádba, aminek hangulatán az sem változtatott, hogy a belváros felső fele teljesen szét lett túrva valami borzasztó betonhangulatú aluljáró miatt, aminek egy út alatt kellene csupán átvezetnie (de még az is fölösleges, a legenda szerint a régi aluljárót is csupán a szeretője gyorsabb elérése miatt építtette egy hajdani, nagynevű párttitkár), ám ehelyett a mínoszi labirintust formázták meg a tervezők egy elképzelhetetlenül hülye elképzelés nyomán. Nade, nem az aluljáró a lényeg, hanem a város másik felére kihelyezett színpadok, a Kossuth utca tetejétől egészen a régi Közgáz udvarig, fent a várban (oda majd ma jutunk el, legalább is remélem). Belehallgattunk, amelyikbe csak tudtunk.
Elsőként a Mayberian Sanskülottsba botlottunk bele a Vár áruház előtt, majd egy kétszemélyes formációba, az Uccu Zenekarba (második kép). Olybá tűntek a fiatalok, mintha egy pár lennének, és megesküdtem volna rá, hogy az Utcazene Fesztiválra lett csak együttesnevük. Leültünk egy padra, és hallgattuk őket. Itt láttam egy csákánynak kinéző gitárt, vagy pontosabban szólva: egy gitárnak kinéző csákányt. Néhány romantikus szám után arrébb vándoroltunk, és belehallgattunk Ádámi János egyszemélyes ritmus-produkciójába a Gizella udvarban, majd a Revo Projekt hangulat-zenéjébe a Kossuth utcán.
A fő produkció azonban, amire kihegyeztük érzékszerveinket, az azonban az Óváros téren kezdődött, és nem, nem a Hősök volt, hanem az előtte fellépő TheCompany*LiveBand* (harmadik kép). Veszprémi együttesről van szó, úgy hogy már az elején meg volt a rajongótábor és a hangulat, amit a fiúk, élükön Gotthard Ádámmal remekül fokoztak. Rap, hiphop, amit tolnak, de a tizenegy fős formációban van hegedű, szaxofon, trombita is – itt meghallgatható pár szám. Végigtomboltuk a rajongókkal a következő másfél órát, el is ment a hangom.
De nem lett volna Veszprémi Utcazene Fesztivál a Veszprémi Utcazene Fesztivál, ha nem jutunk el a Fortuna udvarba a La Tresca pénteki bulijára. Volt egy kis időnk addig, úgy hogy pár tombolós szám erejéig a spanyol Los Aslándticos (tessék gyorsan kimondani egymás után háromszor) Gizella udvarbeli hangulatkeltésére is elkanyarodtunk. Felvezetésnek tökéletes volt.
A La Tresca (negyedik kép) igazi olasz hangulatzenét nyom, évek óta visszajárnak Veszprémbe. Tombolt ott mindenféle náció, és nem volt meglepő, hogy a helyiek is kívülről nyomták az együttes saját számainak olasz szövegeit – a refréneket legalábbis… A táncolók annyira felverték a port, hogy levegőt alig lehetett kapni, de ez lényegében senkit nem érdekelt. A koncert végén a Bella Ciaóval búcsúztak, annak is a pörgős változatával.
Legutóbbi hozzászólások