Tibor

Huszonhat évig írni, gondozni egy sorozatot közösen egy szerzőtárssal olyan, mintha közösen telepítenétek egy parkot és folyamatosan szépítve, csinosítva ápolgatnátok a növényeket, tovább növelnétek a park területét. Néha labirintusnak is tűnhet, és bár rengeteg munka van benne, mégis jó a megannyi virág és időközben megbokrosodott cserjék sorai között sétálni és látni másokat, akik ott sétálnak, és élvezik a munkátok gyümölcsét. Ti sem találkoztok mindennap, hiszen megvan az egyéb feladatotok, meg a park is nagy. Néha összeültök, telefonáltok, videocseteltek, mailt váltatok a következő lépésről, milyen virágok kerüljenek még bele, hova lehet fát ültetni, és ha jelentkezik egy kertészfiú (vagy lány), a park melyik része kerüljön a gondozásába, és néha ebédidőben leültök egy tál csülök mellé lazítani és borozni egyet. Ismeritek a másik gondolkodását, és persze követitek az életét – nem naponta összeülős barátság ez, nem méhkaptárszerű folyamatos zümmögés, hanem inkább a tenger sejthető ereje, ahol néha ki-kicsap a partra egy nagyobb hullám. Nagy szavakkal: férfibarátság, amelyben ha nem történik fél évig semmi, de a másik felhív valamivel, rögtön ott vagy vele, nem kellenek a sallangok.

Milyen amikor elveszíted? Üres lesz a park.Hiába a sok ember, rettenetesen üresnek tűnik, és nem tudod, mit kezdj a megnyúló különleges fákkal, egzotikus virágokkal, amiket ő nevelt, gondozott. Mert senki nem ért úgy hozzájuk, és lehetetlen helyettesíteni. A lélek hiányzik az ösvények fölül, és hiába marad itt a gyönyörűség, a keze munkája, még sem ugyanaz a nap ereje, nem ugyanazok a színek és a fények. Bolyongasz, eszedbe jutnak a mozdulatai, hanghordozása, ahogy magyaráz a soron következő feladatokról, ezernyi elképzelésről, ötletről – és azon kapod magad, hogy azt reméled, a következő ösvényen mégis eléd fog toppanni, és lazán, a rá jellemző mozdulat kiséretében azzal a mondattal kíséri a megjelenését, amit egymilliószor hallottál tóle az elmúlt közel három évtizedben: „Minden megeshet, a csiga is eleshet.”

Iszonyú sok emlékem van. Az első találkozás, amikor én Salgótarjánban egy betonfal tetején a lábamat lógázva ültem, ő pedig a Katedrális kinyomtatott kéziratával kilépett a kollégium ajtaján. Ipari alpinista, persze, ezzel a regénnyel?! Vagy amikor (nem egyszer) Kaposvárról „felutaztam” Pestre, hogy pár üveg vörösbor mellett ötleteljünk kis Váci utcai lakásában. Aztán: volt közös munkahelyünk is! Dolgoztunk egy másik, ősmagyar sorozatban, tartottunk számtalan közös író-olvasó találkozót, ott voltam a legénybúcsúján, na és az a széktánc az esküvőjén!; számos szivarozás whiskyvel, muszáj volt megkedvelnem a whiskyt… Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek karakteres emlékei vannak róla, mert minden mozdulatában, hanghordozásában, szavaiban igazi, egyedi személyiség volt, és a legnagyobb. Megváltoztatta ott a salgótarjáni hungaroCon-on, a betonfal tetején ülve az életemet, aztán a Katedrálissal a magyar sci-fit is. Majd egyszer jól kikutatják a munkásságát és hatását arra az írónemzedékre, de minden, amit találnak, csak halovány árnyéka lesz a valóságnak, mert Tibort egészében lehetetlen szavakkal visszaadni – ismerni kellett.

Ezernyi történetet hallottam tőle, a saját életéből és amiket kitalált a regényekhez. A kettő néha összefonódott. Hol vannak ezek, hol lesznek már ezek? Apró ötletek százait, ezreit sütötte el egy-egy délután, este, feldobálta őket a magasba, és alig lehetett alóluk elugrani… Igazából történet-ember volt, szembejött egy hír, kanyarintott egy filmet. Cseteltünk valami átlagos apróságról, két nap múlva jött a szinopszis róla csak úgy. Csak a Hosszú út a trónig-nak öt verzióját hallottam. Aztán megírta a hatodikat.

Író volt, és bár rengeteg (sajnos le nem forgatott) filmet is írt, azért a könyv, könyvben pedig az űropera, a Mysterious Universe állt hozzá a legközelebb. A parknak az a – ha a film franciakert, akkor a MU inkább angolkert – része. Művelt más növényágyásokat is persze, ott van az ősmagyar sorozata, és azt is azzal a mindent elsöprő kalandos lendülettel írta, na de Brett Shaw meg a Katedrális… azzal a kézirattal kezdődött, és a Septem sermones-szel fejeződött volna be. Meg kellene tiltani az íróknak, hogy meghaljanak, mielőtt befejezik a sorozatukat! Egyszerűen nem ferr. Elmenni ilyen hirtelen amúgy sem az, senkivel sem az, a barátokkal szemben pláne, szóval most kicsit tétován állok: „baszics”, ezt hogy is gondoltad, Tiborom?

Hiányozni fognak a szavaid, a misztikum, a varázslat – a te varázslatod. Te.