Szalai lettem, ez van. „A mostani magyar írógeneráció ugyanis (Szalai Sándor, László Zoltán, Markovics Botond) világviszonylatban is nívós műveket tesz le az asztalra.” – írta a Népszabadság tegnap. Csordás Attila hatékony közbenjárására (Galántai Zoli szemfülessége után) az online változatban javították, de a papír az papír, nincs mese, nyomtatásban megmarad, míg csak világ a világ.
De semmi baj, magam is elkövettem hasonlókat, amikor a Somogyi Hírlapnál dolgoztam. Fránya betűk, ha sok van belőlük, megviccelik az embert: néha azért hibázol, mert azt látod beléjük, amit beléjük akarsz látni, máskor meg annyira koncentrálsz, hogy a legnehezebb nevet jól írd le, hogy aztán a többit rontod el. Sőt, el kell árulnom, volt időszak, amikor sorozatban neveztem el máshogy embereket, s azzal növelték a szerkesztők a figyelmi indexemet, hogy közölték: azért a cikkért, amiben elírt név van, nem kapok honoráriumot.
Persze spórolós újság volt, és ez a megoldás azért is volt tökéletes, mert így nem csak neveljük az ífjú kollégát, de a kasszában is több marad… De egy szónak is száz a vége, még ha Szalai is vagyok, azért köszönöm az említést…
Legutóbbi hozzászólások