Megint csak az Artesano étterem volt a helyszíne a Lucullus október 17.-i vacsorájának, de az ígéretek szerint most tenyeres-talpas, amolyan falusiasan tapas-os menüsor várt ránk, nem pedig a kémiai laborok boszorkánykonyhájából kikerült mesebeli ételek sora. Nem volt az olyan rossz anno, sőt!, de most úgy gondoltuk Gergővel, hogy illenék jól is laknunk, mert egyikünk sem, az a „szemünk kívánja csak” típus, ha ételről van szó.
Kicsiny társaság gyűlt össze péntek este, pontosan húszan voltunk, plusz Turóczi Gábor, aki viszont nem evett, csak szaladgált és beszélt… sokat beszélt (első fotó). Felvezetőjében elmondta, amit tudnunk kell a spanyol konyha itt elénk terítendő fogásairól. Sergio mester, az étterem séfje már kiküldette az első fogást, amikor még mindig tágult az agyunk – nem bírtam ki, a tálhoz nyúltam.
Az első tálon paradicsomos krémes baguette, tonhalas táska és uruguay-i chorizzo kolbászdarabkák voltak salátás zöldségágyon. Furcsa párosításnak tűnhet a tonhal és a kolbász, mégsem volt az, a mi ötös sarkunk hamar eltüntette a falatkákat, sőt, oldalvást felmérte, a többiek huzata milyen. A chorizzo egyébként érlelt, pácolt, füstölt kolbász, harmonikusan fűszeres, cseppet sem tolakodó, és tényleg kiegészítette a visszafogottan hal ízű tonhalas tésztabugyrot. Hoztak egy kis tálban pikáns mártást is, amely enyhén csípett, s ezáltal feldobta az ízeket, külön dimenziót adott nekik.
A következő tálon spanyol malacsült volt (módjával, azaz vékony kis csíkokban), empanadas, azaz hússal töltött táska és albondigas, vagyis húsgolyók, és krumplis lepény. Meghozták ide is a pikáns mártást, abba mártogattam a húsgolyókat, nekem azzal harmonizált az íze. Túlontúl nem terített le az empanadas, de cserébe nem is nehezített el – rusztikus konyháról beszélünk, mégis könnyed előételeket kaptunk.
Egy óriás tálon jött ki a valenciai paella. Séfünk elmondta, hogy tulajdonképpen csirke és tonhal lenne csak benne (persze a rizs mellett), de itt, Magyarországon a vendégek ezt nem fogadnák el, ezért kerül bele más is a tenger gyümölcseiből, például kagyló és bébipolip. A paellát sáfrány színezte sárgára, és kis tálon kaptunk belőle, de aki kért, repetázhatott. Rizs és kagyló, meg hal, engem sosem késztetett térdelő imára, de csak megkóstoltam: esküszöm, itt mindent remekül csinálnak.
Elég volt azonban egy tál (bár Gergő utóbb sajnálta, hogy nem evett még). Mindezek tetejébe két kör édesség jött: flan és vörösborban sült körte. Namost, elmondtam számtalanszor, hogy nem vagyok desszert-párti, de a körte annyira nem is desszert, ugye? Pláne a vörösboros körte. Dupláztam.
Mi is az a flan? Hát ha a hozzávalókat nézem (tej, tejszín, vanília, tojás, tojássárgája, cukor), akkor tulajdonképpen vaníliás pudingról beszélünk, amelyen karamellizált öntet is van. Ami elénk került, ezt valószínűsítette, csak lágyabb volt, tortaként lehetett vágni és tíz szelet sem lett volna elég belőle. Sajnáltam, hogy kerültük egymást Eloy-jal, a desszert divízió vezetőjével: megnéztem volna az arcát, és rábeszéltem volna még egy adag kiimádkozására a konyhából.
Nos, ezek voltak a második, tapas-os Artesanós este tapasztalatai. Az ételek mellé spanyol vörös bort ittunk, Torres féle Sangre de Torót (páran helyi limonádét, amiből a végére kifogyott az étterem – ez azért izé…) és érdekes beszélgetést folytattunk. Szerintem legközelebb sokan távolabbi asztalokat fognak választani.Mi mindenesetre jól éreztük magunkat, és naná, hogy utolsóként távoztunk…
Legutóbbi hozzászólások