Érdekes dolog történik az álmaimmal. Amióta egy sorozaton gondolkodom, dolgozom, epizódjait írom, azóta néha sorozatokban álmodom. Nem vicc, tegnapelőtt a hetedik epizódig megálmodtam egy történetet. Reggel felébredve gondolkodtam azon, hogy leírom, de az egész napomat elvette volna, így letettem róla. Kár volt: tíz perc múlva már alig tudtam felidézni két-három epizódot, estefelé pedig már az utolsót sem.
Mégsem bánkódom, egyrészt mert a benyomás, ami megmaradt utána, az egy olyan magas költségvetési sorozatról szól, hogy Magyarországon ember nincs, aki az álmom finanszírozásába ennyi pénzt tolna. Másrészt pedig nyilván meg fog jelenni az álom ötlete tudattalanból felmerülve egy-két jövendő könyvemben vagy filmforgatókönyvemben. Tehát semmi nem vész el…
Ma is volt egy sorozatálmom, de az utolsó teljesen elnyomta az emlékeit ébredésre. Az utolsó kvázi nagyjátékfilm lehetne. Úgy indult, hogy egy kínai étteremben ücsörögtünk páran (az étterem kevéssé volt színes, mint szokott, inkább a fakózöld, a homoksárga és a barna árnyalatai uralták) és ráérősen kajáltunk, amikor dübörgő hangra lettünk figyelmesek. Kiszaladtunk az étteremből, és négy-öt repülő húzott el felettünk, viszonylag alacsonyan. Pár másodperc múlva egetverő dörej hallatszott, és egy távoli városrészből (Budapest volt, csak modernebb, mindenféle félmagas felhőkarcolóval) sűrű, fekete füst gomolygott az ég felé. A vadászrepülők bombát dobtak valami fontos célpontra. És már jöttek is vissza.
Nem számított, hogy menekülünk-e, ha ide is bombát dobnak, az épület falai mögött nem lelünk menedéket, ezért aztán maradtunk, és néztük, merre mennek. Több robbanás azonban nem volt. Visszatértünk az étterembe és azon kezdtünk el vitázni, hogy ezek kik lehetnek, mi történik. Pár perccel később azonban az ajtóban megjelent egy élénkzöld katonai egyenruhában, piros sráfokkal és egy méretes tányérsapkával az ellenség egy tisztje, és kiderült: a kínaiak elfoglalták Budapestet, és az országot.
Kínai éttermesünk rögtön széles mosollyal nyugtázta a hírt, a többiek viszont padlót fogtak. Ekkor én teljes nyugalommal és kiszámítottan rendeltem még egy levest (egy műanyag kanállal a kezemben), amiért is valamelyik honfitársam nyakon öntött maradék kajájával, hogy miért kollaborálok. A jelenet fájdalmas volt és megmosolyogtató. Fájdalmas, mert szomorú és kicsinyes és tehetetlen… Ám adott egy ötletet.
Kollaboráltam és egészen a helyi kormányzóság egy magas posztjáig eljutottam. Onnan szivárogtattam ki információkat aztán a szerveződő ellenállásnak. Voltak titkos ülések is, ahol mindenki maszkot viselt és hangját eltorzította, ne ismerjék fel. Híreket szedtünk össze stratégiai helyekről, és terveztük a felszabadítást. A maszkok mögött lényegében csak magas posztra jutó emberek voltak, s és becsültük egymást annyira, hogy nem is találgattunk, kik lehetnek a többiek… Volt egy széles asztal, magas oszlopok és románosan egyszerű falak… Ez már nagyon Vonnegutos – legalábbis erre gondoltam ébredéskor.
Mert hát körülbelül eddig tartott ma reggel. A felszabadulást nem álmodtam meg, viszont le sem buktam. Ki-ki fejezze be vérmérsékletének megfelelően a történetet…
Legutóbbi hozzászólások