Tücsi küldte át nekem az alábbi levelet , ami a galaktika szerkesztőségének címére érkezett. Jelzem a kedves időutazónak, hogy nem adom fel… : )
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Lapjuk egyik számában megjelent egy hirdetés Szélesi Sándor úrtól, hogy időutazókat keres. Sajnos az ott létező e-mail címre nem tudtam eljuttatni levelem, úgyhogy kérem, hogy az alábbi sorokat továbbítsa neki. Nagyon fontos lenne számomra!
Köszönettel:
Xienger Quiodmosuf
Szélesi Sándor Úr részére:
Tisztelt Uram!
Ön közzétett a „Galaktika” nevezetű lap (vagy micsoda) oldalain egy hirdetést, miszerint szívesen fölvenné a kapcsolatot időutazókkal. Kérem, ezt a tevékenységet azonnal hagyja abba! Fogalma sincs róla, hogy ez mit jelent nekünk, mit érzünk, amikor ilyesmit olvasunk. Ha már az ostoba és lehetetlen elbeszéléseket és regényeket úgysem lehet elégetni, legalább ilyen álhirdetésekkel (mert gondolom annak szánta, és nem gondolta komolyan) ne feszítse a húrt!
Egy időutazó soha sem állna szóba egy magafajtával, a maga korában – senkivel, ebből a bűzös, mocskos, rothadó korból. Itt járunk, megfigyelünk, de az az 1,7 millió év, ami Önök és köztünk van, áthidalhatatlanná teszi a szakadékot, és lehetetlenné az igazi kommunikációt. (Ennek az elektronikus levélnek csúfolt valami megírása is komoly erőfeszítésembe kerül, mert ettől a primitív szavakban való gondolkozásmódtól halálos szomorúság vesz erőt rajtam.)
El tudja képzelni, mit tett velünk másfélmillió évnyi evolúció? Biztosíthatom, halvány sejtelme sem lehet róla! Nem is hasonlítunk már nagyon Önökre, persze a két kéz, láb, fej – és persze a nemi szervek – megvannak, de a küllemünk, a külsőnk… nem is hasonlítható a maguk nevetséges testvázához. Másfél évmilliónyi evolúció és genetika… Tudunk gondolatot olvasni, betegségeket gyógyítani (igazi gyógyításról beszélek, nem arról a kuruzslásról, ami itt folyik), öngyógyítani, utazni a fénynél sebesebben – és persze utazni az időn át.
Néha baleset történik – mint például 1947-ben. Meghibásodott az időutazáshoz használt gépünk, felrobbant, mi meg itt maradtunk. Itt! Ebben a primitív időben! És soha, soha nem térhetünk haza, nem ölelhetem át az a nőt, akiért kétszer is meghaltam, életem lényegét! 1345 esztendő házasságban! Tudja, nem mi voltunk a legtovább együtt maradó pár, de úgy éreztük, az életünk, a szívünk, mindenünk egymásnak adnánk, hogy együtt lehessünk a megbékélésig.
Most akkor találja ki, mit éreztem, amikor hallottam az idióta hirdetéséről? Miért akar találkozni bármelyikünkkel is? Mit gondol, mit mondhatnék magának a Lényegről, hogy maga is felfogja a korlátolt, 21. századi agyával?
Nézze, én nem vagyok valami nagy elme, egyszerű gépkezelőként kerültem az időutazó projektbe, nem tudok kvantumteret nyitni, sem fotont fuzionálni. Rá vagyok szorulva néhány beképzelt mérnökre, akik azt állítják, meg tudják javítani az időgépünket. Ezt hatvan évvel ezelőtt mondták, 1949-ben, amikor először gyűltünk össze – tudja hol, azt nem is kell mondanom.
Olyan arrogáns seggfejek, maguk sem tudják, mit kellene csinálni. Ott álltak és veszekedtek, megfájdult a fejem. Azt mondta az egyik, hogy elég, ha rávesszük az embereket, hogy elég nukleáris anyagot halmozzanak fel, mire a másik, hogy otthonról is meg tudják oldani a feladatot. Találja ki, melyik projektet szavazták meg? na? Hát persze, hogy a másodikat. Most várunk, hátha lesz valami. De ezek a barmok még egyszer se tették fel a kérdést: miért várni? Ha otthon megoldották volna a feladatot, akkor a robbanás után két perccel már a fogadóbizottság és egzotikus lányok ölelgettek volna minket, koktélokat kínálva.
Hatvan év ebben a mocsokban. Tavaly végre valamelyik tökkelütött feltette a kérdést: mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha soha nem jutunk ki innen? Nagyon elcsüggedtünk erre, mert minden reményünk az a két barom volt, most meg ők sem tudják, mi lesz. Ekkor felszólaltam és megmondtam nekik, hogy itt az ideje az eredeti ötlettel foglalkozni, és rávenni magukat arra, hogy halmozzanak föl kb. 3 trillió tonna urániumot, mi megoldjuk a többit, és uzsgyi haza!
Képzelheti: körbe röhögtek. Azt mondták, hogy a Földön sosem volt 3 trillió tonna uránium. (Állítólag ezért vetették el tervet annak idején, csak úgy látszik én átaludtam a megbeszélés nagy részét…) Erre megkérdeztem, az hogy lehet, erre azt válaszolták, hogy maguk még nem ismerik a kvantumtranszformációt. Elröhintettem magam, azt hittem viccelnek. Hát nem vicceltek.
Én, én… nem is tudom, hogy mondjam. Már megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek. De azt valahogy olyan gyávának érezném. Ez a hatvan év odahaza semmi, de itt – maga a pokol.
Hadd mondjak valamit: mi már bejártuk az egész galaxist, sőt a szomszédos galaxisok közül is feltérképeztünk kettőt, és egy harmadikat is félig. Egy fél baktérium nem sok, annyi életet sem találtunk sehol. A nyomát sem. Kihalt szikla és por minden, borzasztó volt erre rájönni. Ekkor döntöttük el, hogy megfejtjük az időutazás titkát, és csoportokat küldünk a múltba, hogy vizsgálódjanak, kísérletezzenek néhány példányon, hátha találunk valamit, ami tovább mutat, mint testi valónk. De semmit sem találtunk. Az időutazó projekt véget ért, mi voltunk a takarítócsapat, és az utolsó pillanatban megsemmisült a gépünk.
Semmit, érti, semmit sem találtunk! Nincsenek előttünk már titkok, nincsenek rejtélyek, következésképp feladatok sem. Semmi nem maradt, amiben reménykedhetnénk, csak a várakozás, a biztos és elkerülhetetlen végre. Ugyan jó messze van, vagy 37 milliárd év – de el fog jönni, ó, bizonyosan el fog jönni, és én azt meg fogom érni. Már nem tudunk meghalni, csak ha megöljük magunkat. Illetve nem teljesen – itt, ebben a korban hamarosan elpusztulok, kb, 150 év még, de ha látni akarom a világ végét, haza kell jutnom. Haza kedvesemhez, oly sok helyen nem voltunk még. Csak most, most értem meg, mit is jelent a valódi szenvedély, a valódi szerelem, hogy amit átlagos és szürke életnek hittem, az a nem létező mennyország, az a boldogság, és most mindennél jobban vágyom rá. És valaki vár rám! Képzelje el, rám!
Tudja, szánalmasak ezekkel a filozófia vitáikkal meg vallási kérdéseikkel. Persze – és ezzel talán nem árulok el nagy titkot, sem pedig az Egyetemes Egyezményes Idővédelmi Titoktartási Fogadalmat sem szegem meg – egy idő múlva rájönnek majd, hogy nincs sem isten, sem teremtés, nincsenek idegen lények, nincs, aki vigyázza lépteiket. Ez keserves út lesz, annyi vérrel és szenvedéssel, amit még én sem tudok elképzelni, pedig saját szemeimmel láttam. De a végén minden elrendeződik, úgy-ahogy, mégpedig úgy, ahogy annak lenni kell. Persze ez a magafajtának biztos nem tetszene, de ez nem érdekes most. Hamarosan, nagyon hamarosan megváltozik minden – egyelőre vér nélkül. De csak a bolondok keresik istent és kutatnak az úgynevezett ufók után. Csak a szellemileg éretlenek írnak jövőben játszódó történeteket, amik persze igazából nem is a jövőről szólnak (ahogy én látom.)
Nézze, maga végül is jóravaló embernek látszik, hadd adjak egy tanácsot: hagyja ezt abba, és ne törődjön velünk, időutazókkal, a fájdalom már így is elég nagy.
Bízva, hogy bölcsen dönt, üdvözlettel:
Xienger Quiodmosuf
Legutóbbi hozzászólások