Követem a blogokon, kinek, mi a sci-fi. Elolvastam a múltkori, írószövetséges találkozóról szól anyagokat is. Nemrégiben pedig egy szavazásban feltettem én is pár kérdést, ami erre vonatkozott. Most pedig rájöttem, hogy fütyülök rá.
Mindig azt hittem, hogy az SF-olvasók nyitottak. Az elmúlt hetekben azonban csalódnom kellett. Egyeseknek csak az a sci-fi, ami külföldről jön. Másoknak az a sci-fi, ami tele van tűzdelve tudományos eredményekkel (amik általában harminc év elmúltával elsüllyednek az újabb modellek tükrében). Megint másoknak a monumetális történések kellenek, és ha a katasztrófa nem bolygószintű, akkor már nem is érdekes. És persze vannak, akik szemében a sci-fi a klasszikus korszakot kell idézze, minden más érdektelen.
Komolyan mondom: meguntam. A magyar sci-fi nem halott – szerintem. Fejlődik és jutni is fog előbb-utóbb valamire – a kulcs-szó az előbb-utóbb. Mert amit eddig nem hittem, a gettósodás, az tényleg megvan, de nem a szakma, hanem maguk az írók és a tematikát kedvelők húzzák fel a falakat. Van ilyen: a szűklátókörűség itt is megteremti a bezártságot, ám a riglit nem kívülről tolják rá a kapura, hanem belülről húzzák rá.
Gondolkodtam (gonosz dolog), ha a Mysterious Univers nem sci-fi, A beavatás szertartása nem sci-fi, A csonkolás művészete nem SF-novellákat tartalmaz – akkor mi a lósalakot is írok. Ha A láthatatlan városon egyesek az urban fantasyt kérik számon, mások a kalandtörténeteket, megint mások a csattanókat – akkor vajon meg tudok-e felelni bárkinek? Azoknak, akiknek értékítéletében valaha bíztam. És rájöttem: nem akarok olyan sci-fit írni, amit elvárnak tőlem.
Ez van, skacok, kihúzom a riglit, kilépek, és toljátok rá mögöttem, hogy még csak véletlenül se találkozzunk.
Legutóbbi hozzászólások