A Saalam Bombay, egy csipetnyi fűszeres India a Mérleg utca 6. szám alatt. A tulajdonosa Rajesh Israni, aki némi akcentussal beszéli a magyart, ám annál szívesebben mesél az ételekről és a fűszerezésről. De nem csak az elméletet ismeri jól… A minap ellátogattunk Lucullus-osan a Saalam Bombay-be, és megkóstoltuk, milyen is a konyhájuk.
Eddig is sok nemzeti konyhát megkóstoltunk, ám a közelmúltban a Lucullus elindított a TableFree.hu oldallal közösen egy célzott világkörüli gasztronómiai túrát – itthon. Ennek az első állomása India volt a Mérleg utcában, ahová meglepetten léptem be: volt ugyan némi indiai hangulat, de nagyon is az európai ízlés dominált a helyiség berendezésében.
Veszett meleg volt kint, bent jól esett a hűvös. Turóczi Gábor persze most is sokat beszélt, elindult Bombay utcáitól, útba ejtette Bollywoodot, majd az indiai fűszerezésre tért át – éppen csak nem sorolta fel a 6000 chilifajtát, amit arrafelé termesztenek. Nade komolyabban: mielőtt egyetlen falatot is ehettünk volna, megismerkedtünk az indiai konyhával – legalábbis azzal, ami belefért fél órába.
Elő-előételként zöld, narancssárga és piros szószok kerültek az asztalunkra (a színvilág tisztára mint a Parlamentben), az egyik cipősebb volt, mint a másik, de nem annyira, hogy kifogjon azon, akinek lassan két tucatnyi chilipaprika virágzik a párkányán. A „mangócsatni”-t sikerült azonosítanom, szerintem a piros az paprikás masala volt (de jó lett volna megjegyezni a nevét), a zöldnél hűvös mentaszósz volt a tippem. Később ezek más variánsokban is előkerültek. Kimeregettük a szószokat némi ropogós lepényre (papadam a neve, ha jól tudom), és felkészültünk az étkezésre.
Előételként grillezett csirke-kebab variációk érkeztek, ahogy megszokhattuk: három hús négyféle színvilággal (a negyedik a párolt zöldséges alap volt). Ahadi, resni és hazari kebab, ha mond ez, kedves Olvasóm, neked valamit. Mellé egy kis tálon bhaijyát is kaptunk, azaz valódi mentaszósszal kínált, lencselisztbe forgatott sült hagymagombócot. Csendesen kóstolgattuk a „tikkát”, óvatos bevezető volt, harmonikus ízvariációk utólagosan lecsapatva a gombócokkal, amik szemérmesen lassan fogytak el.
Főételnek a következők jöttek ki kis tálakban egymás után: Dal Tadka, azaz indiai krémes sárgalencse curry, aromás fűszerekkel; Saag Paneer, ami spenót és saját készítésű (így van, ott készül az étteremben, ez boltban nem kapható) házisajt curry keveréke; Butter Chicken, ami vajas csirke curry marinált csirkefalatokkal; illetve hát az elmaradhatatlan tikka masala. Kaptunk mellé ötszínű rizst (pullao stílusban, sáfránnyal és csipetnyi fűszerrel) illetve könnyű, omlós kenyeret, amit errefelé naan-nak hívnak. Díszítette az asztalt és oldotta az ízeket a vegyes friss saláta tál.
Mit lehet ezekről mesélni? Hát el kell menni megkóstolni őket. Rajesh Israni már az elején felhívta a figyelmünket arra, hogy nem a chili erőssége számít és nem a fűszerek sokasága, hanem éppen hogy a jól összeválogatott, összeillő íz. (Nem mellékesen az étteremben felhasznált minden fűszer eredeti, azaz Indiából származik.) Én azért megkóstoltam volna a legerősebb masalájukat, kaptam is belőle, színe mint a besűrített véré. A leheletemet ugyan nem gyújtotta lángra (azt megtette a zöldséges tálról elvett zöld chili), de kétségtelen vitte az örömérzetet valahová fel a magasba – kínálgattam, de a többiek, óvatos duhajként, csak csipetnyit kértek belőle.
A desszert viszont nagyon is európai volt: fagyi. Mogyoróval és csokoládéöntettel szórták meg és kellemesen hűsített. Vacsora közben aztán választ kaptunk arra is, hogy az étterem miért nem „teljesen” indiai hatást tükröz. A szándék az volt, hogy az autentikus indiai ételeket az is élvezhesse itt, aki csupán egy jó éttermet keres, nem kifejezetten indiait. Az italválasztékon sörök és magyar borok szerepelnek. Kis Ázsia, kis Európa, ízlésesen összeillesztve. Remek hely ez a Lánchíd lábánál, a pesti oldalon.
Legutóbbi hozzászólások