Megnéztem tegnap az Urániában az Örök tél című filmet. Köbli Norbi írta, a rendező pedig Szász Attila volt. A főszereplők: Gera Marina és Csányi Sándor. A történet a magyarországi szászok málenkij robotra hurcolásának egy szeletét tárja elénk – egy Gulág gyilkos és lélekölő mindennapjait valahol a Szovjetunióban.
Örök tél – a munkatábor
A sci-fi felől léptem bele az irodalomba, de az utóbbi időben a jövő helyett egyre többször teszek kirándulást a múltba. A Sztálin, aki egyszer megmentette a világot könyv kapcsán vagy fél tucat visszaemlékezést olvastam el (a regényben mindössze egy bekezdés lett belőle) arról, milyenek is voltak a szovjet munkatáborok. Némelyik a sarkkörön túl, mínusz hatvan fokban, nem csak az örök tél, hanem a hónapokig tartó éjszaka földjén. A Sztálinban mindezeket fekete humorral lehetett csak előtárni, ép ésszel feldolgozni nagyon nehéz…
Egy szóval jellemezve a kort, a helyzetet, a körülményeket: iszonyatos. Iszonyat, hogy a huszadik század mit tett az emberrel. Az a gyanúm, hogy a film, amelyet majd a Duna tévé mutat be február 25-én, a remek színészi játék és a feszesen felépített történet ellenére még csak félig sem adja vissza a szörnyűségeket, amik a svábokat érték a hazájuktól távol. Nem azért, mert nem tudja vagy akarja bemutatni, hanem mert lehetetlen. A fagy, a tífusz, a bánya világa, és az orosz őrök kegyetlenkedései. A megaláztatás, a reménytelenség, és az érzés, hogy sose jutsz haza, sose jutsz haza valami miatt, ami nem a te bűnöd…
Kikívánkozik belőlem két személyes vallomás ennek kapcsán. Az első: apai ágon sváb felmenőkkel rendelkezem. Nagyapámnak volt két lánytestvére, akiket a háború után ugyanígy (ahogy az Örök télben) megfosztottak tulajdonuktól, életük munkájától, és gyökereiktől elszakítva deportáltak Németországba. Mint kollektív háborús bűnösöket. Ott voltak a között a kétszázezer kitelepített között. Ám volt annyi eszük, hogy a szovjet megszállási zónából átszöktek a nyugati oldalra amikor még lehetett, így aztán a Német Szövetségi Köztársaság állampolgáraiként élték le életüket, és népes családjuk a mai napig ott él – az a hazájuk.
A másik szomorúbb: a múlt év végén halt meg anyai nagyapám, aki tizenhét évesen 1944-ben esett hadifogságba. Útnak indították Szovjetunióba, dolgozott bányában, építkezéseken, átgyalogolta Szibériát, majd vissza… Négy év hadifogság után jöhetett csak haza. Gyerekkoromban nem mesélt az átélt dolgokról, egy szó sem hagyta el az ajkát, csak célzásokat tett, hogy igazán megehetném az ebédet, mert másoknak az sem mindig jut/jutott. Olyankor tudtam, hogy a hadifogságról beszél.
Nagyapámnak szép, hosszú élet adatott meg: kilencven éves volt, amikor az időskori demencia egyik hétről a másikra elvette tőle azt, aki volt. A halála előtt két héttel került kórházba, úgy jöttek ki érte, mert hajnalok hajnalán egy ásóval nekiállt szétbontani a házat, amit az ötvenes évek elején a saját kezével húzott fel. Fejben akkor egy hetven évvel ezelőtti élményt élt át: azt hitte, hogy egy bánya mélyében van, és követ fejt. Ott kísértette ez az iszony. Hihetetlenül erős volt még ebben a korában is, bontotta a falat, mert neki bányásznia kell… Muszáj. Aztán elment, és elvitte magával annak a nyomorult kornak minden szenvedését.
Legutóbbi hozzászólások