Tamást holnap kórházba visszük, és megoperálják. Nyugalom – mondanám –, semmi komoly, csak egy orrmandula-műtét és két fülfelszúrás. Altatásban. Egy estét bent tölt és jöhet haza. De még sem tudom mondani, mert szülő vagyok. Szülő vagyok, akinek a szíve a torkába ugrik, amikor meglátja a fiát kórházi zöldben, és ott áll, amikor előkészítik a gyereket az altatásra. Nem bírom…
Tegnap befejeztem a regényem, és addig nem is mertem az operációra gondolni. Miért? Mert A beavatás szertartása egy apa-fiú kapcsolatról szól, amiben ott vagyok a legutolsó lélegzetvételemig. A főszereplő srác szavait nem egyszer a fiam szájából hallottam. És ha az írás közbeni idegállapotot összekeverem a valósággal, akkor bizony sose készül el a regény.
És van még valami. A fiúnak közepesen súlyos fülgyulladása van, amit az óvodai fülvizsgálat után egy héttel diagnosztizáltak a kórházban. Amikor ezt meghallottam, hihetetlen düh kelt életre bennem. Ki az szemétláda, aki egy óvodában felszínesen végzi el a gyerekek vizsgálatát? Hogy meri elbagatelizálni a munkáját, aminek nyomán egész életre szóló károsodást szenvedhet egy gyerek, bárkinek a gyermeke? Közepesen súlyos. Nem kezdődő, nem éppencsak… Ha hiszünk neki, ha a kórházi orvos hisz neki, Tamás egy életére halláskárosult lehet. Hogyan lehet ezután egy szülő biztonságban? A szakemberek végzik a dolgukat? Egy frászt végzik – ezt nem tudom felfogni.
Az erőszak nem megoldás – ezt tartom. De néha nagyon ütnék…
Legutóbbi hozzászólások