Tamás fiam szeptembertől suliba megy, és formálja már a betűket, én mégsem szeretném, hogy megtanuljon addigra olvasni – tegye meg ezt szakszerűen, ott és úgy, ahogy kell. Jó, ha az órán nem unatkozik, hanem együtt halad a többiekkel, majd amikor megtanulta már kiolvasni a szöveget , akkor húzunk rá, mert bizony tapasztalat, hogy az iskolában meg lehet ismerni a betűket és el lehet kezdeni szótagolni a szavakat, de jól olvasni megtanulni csak otthon lehet.
Két oka is van ennek: egyrészt gyakorolni kell, és azt az órán nem lehet eleget. A másik ok számomra rendkívül bosszantó, és évtizedek (!) óta méreg önt el, ha rá gondolok: az iskolai olvasókönyvekben egyáltalán nem gyerekbarát írások vannak. Persze mikor olvasson a gyerek gyerek-szépirodalmat (?), ha felnőtt, már fütyülni fog rá, csakhogy az archaikus szavak, népi kifejezések és a mától életidegen történetek cseppet sem fogják lekötni és az olvasás szeretetére nevelni a nebulókat. Akik a másodikos és harmadikos olvasókönyveket összeállították, azok vagy fatökűek vagy vénkisasszonyok voltak, és lehet, hogy még ma is azok.
Az olvasás szeretete nem azért fontos számomra, merthogy író vagyok, és szeretném látni a következő nemzedékeket is könyvet forgatni, hanem azért, mert ha nem tanul meg tisztességesen olvasni a gyerek, az egész iskolai léte el van cseszve. Ha nem érti meg a tankönyvek szövegét, nem csak magyarból fog elhasalni vagy rosszul teljesíteni, de történelemből, földrajzból, fizikából, és minden tantárgyból, amelynek van tankönyve és adnak fel leckét otthonra (ének, rajz, testnevelés, hittan kivétel). Olvasni szeretni pedig csak hozzá közel álló történeteken fog megtanulni.
Ennek kapcsán kérdem én, mi köze van például A kisgömböc történetének a mai második osztályosokhoz? Tamás ezerrel nyomja a számítógépes játékokat, nézi az animéket, mászik fel a leglehetetlenebb helyekre és persze rúgja a focit és játszik, illetve már kezdi sorolni a dinoszauruszokat és az állatvilág ezer érdekesebbnél érdekesebb faját, melyek a világ ellentétes részén élnek, és amiket nem csak a könyvekből, de az internetről is ismer… de semmi köze a disznóöléshez és a kisgömböchöz (disznósajthoz) sem. Többek között a pulykapárizsin kívül nem eszik meg felvágottat…
Szóval az érdektelen és elcseszett iskolai könyvek mellett, ha meg szeretném tanítani olvasni, nekem kell majd könyvet a kezébe adnom. De mit is?
A transindex.ro a Hamisság játszmái és a gyermekirodalom című cikkében a következőt írja: „A nagy terjedelmű könyvek olvastatását a szakemberek sem ajánlják: Selyem Zsuzsa irodalomkritikus, írónő illetve édesanya szerint a hamisság játszmáiba kényszerítjük bele azt a 8-12 éves gyermeket, akitől azt várjuk, hogy több száz oldalas regényt olvasson el.
A könyvpiacon emiatt van akkora kereslete a kivonatoknak. A rövidített változatokra azért szorulnak rá a gyerekek, mert a hosszú regényeket még nem tudják kellőképpen megérteni.”
Érdekes a cikk egésze, de a fentiek különösképpen megragadtak bennem. Már most nézem a rövidebb gyerekregényeket, melyeket majd két-három év múlva a fiam kezébe adok. (Mondjuk, rögtön eszembe jutott Nemere István gyereksorozata – Lars, Don, Ariel vagy A fantasztikus nagynéni.) Várunk még a Harry Potterrel, mert az túl hosszú, de addig is van mit kiválogatni a saját olvasmányaimból és az új történetekből is, amik soha nem kerülnek bele a szépirodalom ifjúsági kategóriájába, de alkalmas arra, hogy a gyerek megszeresse a szavakat és az írott történeteket.
És persze már most gondolkodhatok rajta, mit fogok én írni neki… Asszem, már tudom is…
🙂
Legutóbbi hozzászólások