Egyedül kéne élnem.
Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam.
Bor és – főleg! – szivar mellett
(mert a cigaretta a kapkodásnak
kedvez, sok rövidlejáratu tervnek)
lassan fürkészni ki
amit múltamnak
– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos
volna regénybe fogni.
Petri György írta mindezt. Az M étterem nevében egy egész kötet Petri-vers van. Magyarázatok M. számára – 1971.
A Lucullus Baráti Társaság rendezte vacsoráról van szó megint. Egy remek hely, remek a la Carte egy aprócska étteremben a Liszt Ferenc tér mellett a Kertész utca 48-ban. A cégtábla sem nagyobb, mint az étterem, az M-betű pedig csak közelről kivehető. A falakon csomagolópapír, rajtuk vékony filccel rajzolt bútorok, mintha egy lányregényből lennének átemelve – különös lépés a Liszt Ferenc tér elegáns forgatagából valami bensőségesebb világba.
Közgyűltünk és okoskodtunk ásványvíz és bodzaszörp mellett az első órában, és lassan éheztettük ki magunkat, míg a koplalás meg nem hozta a legjobb ötleteket, és meg nem gyorsította a szavazási folyamatot. Aztán pedig belevágtunk abba a vacsorába, ami egyszerre vol finom és bőséges. (Blogom rendszeresebb olvasói nyilván emlékeznek az utolsó két esetre: a nigériai vacsora bőséges volt, de az embert nem vitte rá a lélek, hogy mindent megegyen, az andalúz meg különleges, de csak a Szerájban kellett befejezni az estét egy gyrosszal.) Anyagomat Kamper Gergő fotóival fogom illusztrálni, illetve némely képet én készítettem az ő gépével, mivel az enyém bedöglött…
Az előétel négy fogást ígért. Humusz házi kenyérrel volt az első (képek között a második). Nem nagyon kedvelem a humuszt, mert úgy érzem, mintha vizes homokot szopogatnék, ám tudom, hogy néha bizalmat kell szavazni azoknak a dolgoknak is, amik egyszer nem jöttek be – hiszen egyrészt mi magunk is változunk, másrészt ha ételről van szó, nem mindegy ki és hogyan csinálja. Szóval amikor kijött a humusz, csak megkóstoltam.
És a homok egyszer csak elolvadt a számban. A házikenyérre rádobva zseniális volt. Érezni lehetett benne a curry egyedi ízét, jobban, mint a csicseriborsóét vagy a fokhyagymáét, és én ezt nem is bántam. A tetején ott virított pár egész csicseriborsó gömböcske is, azokat is elropogtattuk. Komolyan: tíz fős asztaltársaságunk kikért még egy harmadik tálat is, mire megjelent a szakács (az első képen látható), hogy ugyan már, tartalékoljuk magunkat, mert sok kaja lesz. Nem hittünk neki, és elhatároztuk, hogy nem adjuk fel. Lóránt különösen nagy elánnal vetette bele magát a fogásokba. Ő is dőlt ki először…
A második előétel kacsamájpástétom volt, kis téglácskákra vágva, édes salátaágyon. A házi kenyérrel sem tudtunk egyébként betelni, még én sem, aki aztán nem vagyok kenyeres. A pástétom pillanatok alatt elfogyott megint, és vágyakozva néztünk a lépcsőforduló felé, nincs-e több. Jött aztán a fetával töltött sült kápia, ami a leglágyabb fogás volt az egész estés mezőnyben. Méltatlanul keveset beszéltünk róla később, amikor minden kaja méltalásra került, pedig megérdemli a dicséretet. Mind a paprika, mind a sajt úgy olvadt szét az ember nyelve hegyén, mint a fagylalt.
A végén az előételek királya jött: sült libamáj marsallaszósszal, almaágyon. És megint ott tartottunk, hogy egy olyan kaja, amit egész este ennénk, és nem is kellene más. Klári kenyér nélkül ette, azt mondta kár hozzá (a képen éppen fotózza). És komolyan: a vékonyka sült alma, enyhén édesen-fűszeresen, kis pirult ízzel, és az omlós libamáj ezer nyelven dalolt az ember szájában és utána a torkán csúszva is. Minden pillanat öröm volt vele, minden ízlelőbimbót megénekeltetett. Kérdés volt, hogy ezek után mit várjunk a főételektől? Tudjuk-e úgy élvezni őket, mint az előételeket?
Kacsamell vargányaszósszal és pürétortával – ígérte a kedvünkért kinyomtatott étlap. Vajon mekkora adag lesz az a kacsamell? Mint az andalúzon? Hogy elfért volna az összezárt markomban? És a pürétorta vajon karfiol-adagnyi lesz-e? Hát nem az volt. Tisztességes mennyiség volt, ahogy az a képen is látszik, Gergő tányérján. És az íze! A vargányaszósz erdei illatot hozott, a mell pedig könnyed szárnyast. A pürétorta belsejében omlós krumplidarabkák voltak, a teteje aranybarnára pirítva. Rájöttem, hogy a nyúl után most kacsakorszakom lesz. Kacsát akarok enni! Kész, ez van.
A kacsamell után egy pár távozott, szerintem tökéletesen jóllaktak. Nem csoda. A vége felé mi is csak pihegtünk. Jani ugyan nézte a mennyiséget, összehasonlító vizsgálatokat tett tányér és tányér között, de neki is a szeme nagyobb volt, mint a szája. Ahogy ezt mondani szokás.
A második főétel, kicsit keletebbre navigált bennünket, vissza a humuszos konyha irányába. Marokkói bárányragu kuszkusszal. Plusz három adag került az asztalunkra (Turóczi Gábor szervírozza a harmadik ráadást a képen), és sírt a szemünk, de az már nem ment le. A kuszkuszt is luxus volt megenni, amikor a bárányragu is alig fért el. Mondanom sem kell, hogy omlós volt, kicsit pikánsan fűszerezve, mint eleddig minden. A kacsa után bárányos korszakot is tartanom kell. Vagy gyakrabban visszamenni M-be, bár nem tudom, szerepel-e az étlapon…
A desszertről lemondtam már jó előre. A feketeribizlis csokitorta amúgy sem hat meg, sem a feketeribizli, sem a csoki, sem a torta. Boldogan mondtam rá nemet (Lóránt csak lenyomta az enyémet is, bár a saját marokkói bárányának a végét meg ott hagyta – ezért a pokolban fog senyvedni, úgy hiszem). Erre persze kijött a bazsalikomos parfé, amiből megint volt plusz adag, tehát amit eldobtam a réven, beszedtem a vámon. Vagy valami hasonló. Bazsalikomos parfé! Komolyan: bazsalikomot eddig csak húsokhoz… de tessék csak kipróbálni.
Végezetül a borokról. Meleg lévén Gergővel Somlói Juhfarkat ittunk, aztán amikor kiderült, hogy csak egy palack volt belőle, váltottunk 2008-as Sauvignon Blancra, Béla és Bandi balatonszőlősi pincészetéből. Édeskésebb, lágyabb volt, mint a Juhfark, de azért csak az kellett volna az ételekhez.
Legutóbbi hozzászólások