Ma megborotválkoztam.
Normális esetben ez nem olyan nagy szó, általában naponta megteszem, azonban mára már igencsak hasonlítottam a jicsinyi rablóhoz, ahhoz a bizonyos hírhedt és hírhedett Rumcájszhoz. Az elmúlt napokban ugyanis a szakállam csak nőtt és nőtt és nőtt…
Tudniillik A beavatás szertartása regény nyolcszázezredik határidején csúsztam át. Ezen határidők némelyikét a kiadó Galaktika, némelyikét én állítottam föl magamnak. A kötet a az április végi Könyvfesztiválra jelent volna meg, de csak nem akart az utolsó fejezet megszületni – ha elolvassátok, rájöttök, miért. Ezért aztán fogadalmat tettem, hogy addig nem borotválkozom, amíg a regény nincs kész. Amíg az utolsó fejezet legvégére oda nem írom, hogy vége.
Két oka is volt ennek a fogadalomnak. Egyrészt így is emlékeztetem magam, hogy dolgoznom kell. Ha reggel a tükörből Robinson Crusoe néz vissza rám, akkor az emlékeztet rá, hogy a túlélésért meg kell küzdeni. Másrészt ha jól borotváltan azt mondom a szerkesztőmnek (Németh Attila), hogy „figyelj, Attila, én dolgozom, becs szó”, akkor azt nem hiszi el. Viszont ha züllött pesti értelmiségi kinézetem van, akkor talán még meg is sajnál.
Végül persze Attilával telefonon beszéltem, és a szakállam mit sem nyomott a latban. Viszont kiderült, hogy holmi kínai SF-novellák miatt ő sem ér rá a szerkesztésre, így némiképp felmentést kaptam a legeslegutolsó határidő alól. Ennek ellenére növesztettem a szakállam, mert a fogadalom az fogadalom. De ma végre megszabadultam tőle. Dupla az örömöm.
És ismét embernek érzem magam.
Legutóbbi hozzászólások