Szóval van az a szarvashátszín, a hugi pedig nem szereti a zöldséges pácot. Két alap, azon túl, hogy én meg az édesmártásos vadhúsok közeléből menekülök. Ki kellett találni valami közteset. A tegnapi Wellington ízvilágából indultam ki.
Fogtam tehát a hátszínt és két félkilós darabot bepácoltam egészben olivaolaj, só, bors, rozmaring, hagyma, tört fokhagyma keverékben. (A rozmaringot azóta becsülöm, amióa sövényt láttam belőle. Én is akarok rozmaringsövényt.) A hús ázott, aztán egynap elteltével vágott hagymaágyra került egy tepsibe. Bevagdostam, s a résekbe szalonnát és fél fokhagymagerezdeket tűzködtem. Ízlés szerint még fűszereztem a meglévőkkel, lefedtem fóliával, és sütőbe került 230 fokra. Kábé. Kábé 35-40 percre.
Amikor kész volt, egy kicsit fólia nélkül is sült, de nem nagyon, ki ne száradjon. Aztán kivettem a tepsiből, a lét átöntöttem egy lábosba (vágott hagymástól). Forraltam, gombát tettem bele (elítélendő, de konzervet), aztán paradicsompürével és liszttel kicsit sűrítettem. A végén a felszeletelt hátszínt vékonyan megkentem vele, és rizzsel ki is került az asztalra.
Tessék csak megkóstolni, egyszerű, gyors, nekem ízlett. Óvatosan, de ne túl óvatosan a rozmaringgal. Ha van friss, akkor az a legjobb. Na, és ígérem, most egy idig nem lesz több szarvas-receptem…
Nem mellékesen: utána megnéztük az Angyalok és démonok című filmet. Nos, jobb, mint a Da Vinci-kód, de kicsit Die Hard 3 és A nemzet aranya keverékének tűnik. A vége meg sablonos. Csak az az utolsó tíz perc… azt tudták volna Hollywoodban átírni…
Legutóbbi hozzászólások