A héten, szerdán, az Írószövetségben F. Tóth Benedek tartott előadást Kritikus kritika címmel. Amikor még nem tudtam, hogy A beavatás szertartásának kritikáin keresztül próbálja szemléltetni és összefogni a témát, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne bevezetőnek az Ízlések és szabályok című könyvből egy célzott részletet felolvasni. A részlet egy 1992-es rádiófelvétel írott közzététele, amelyben Nádasdy Ádám beszélgetett Mihancsik Zsófiával még 1992-ben. A könyv nem volt nálam akkor, ám most volt egy kis időm, így begépeltem és közzéteszem, egyrészt gondolatébresztőnek, másrészt hogy legyen mivel egyetérteni vagy tagadni.
„…úgy érzem mindenesetre, hogy az angol és bizonyos értelemben az amerikai kritikát is jellemzi az, hogy nem tisztel se istent, se embert, csak azt nézi, hogy az a mű, ami ott van előtte az asztalon, jó vagy rossz. Én valamennyire ismerem a német vagy a francia sajtót is, ott olyan gúnyos és olyan megsemmisítő kritikákat nem olvasok, mint az angol nyelvű sajtóban. Tehát az egész hagyomány is sokkal – nem is tudom, mit mondjak – gonoszabb, ez nem egy jó szó, inkább azt mondanám: sportszerűbb, amibe beletartozik az is, hogy amíg a meccs zajlik, addig hatalmas pofonokat lehet a másiknak adni, majd utána kezet rázunk és lelépünk a mezőről, és ezt elfogadják a szereplők, hogy ez kritika, míg a kontinensen – és egyre keletebbre, ahogy megyünk – egyre nehezebb ezt a személy elleni támadástól, sőt a közösség elleni, a kultúra elleni, a tartomány, a város elleni, a nyelv elleni támadástól elválasztani. Az angol kritika nem kezdődik azzal, hogy elmondja, hogy X. Y. milyen kiváló szerző, már mennyi mindent letett az asztalra, de sajnos jelenlegi művét nem tudjuk teljes mértékben elfogadni. Nem, az angol kritika azzal kezdődik, hogy X. Y.-nak ez a könyve rossz.
Szóval nincsenek tiszteletkörök!
Nincsenek tiszteletkörök. Még fontosabb, hogy ha nincsenek tiszteletkörök, az nem jelenti azt, hogy a kritikus nem tiszteli a szerzőt. Ez a lényeg.
És ezt hallgatólagosan tudja mindenki, nem kell kimondani.
Úgy van, nem kell kimondani.
Nálunk miért kell kimondani?
Errefelé nehezebb elfogadni a sportszerű viselkedést, hiszen abban van valami játékos. A világnak ez a része keményebb, kegyetlenebb, kevésbé engedjük meg a játékot magunknak és egymásnak.”
Legutóbbi hozzászólások