A nyár mindig lehetőséget ad a régen látott családtagok felkereséséhez. Nagybátyámékkal ültünk le egy pohár bor mellett litéri házuk teraszán beszélgetni. Persze, hogy politizál ilyenkor az ember, mert hát sok téma között, miért ez maradna el. Ami jó volt, hogy ezen a délutánon a „Kossuth Lajos azt üzente” című nóta került számomra új megvilágításba. Rá kellett jönnöm, hogy a magyar már akkor is olyan magyar volt mint most.
Idézzük fel a nótát, és emeljük ki a sorok között meghúzódó mondanivalót:
Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje,
(tehát nincs serege Kossuthnak, kész, vége, egyedül áll a végek védelmében)
Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…
(Már most egyedül van, de a hülye aki megy. Várjunk csak a második hívó szóig, addig meg ugyan gurítsunk már le egy sört a szomszédnál. Ha szerencsénk van, addig rendeződik a helyzet, vagy elfelejtik, hogy a világon vagyunk.)
Szóval ráérősek voltunk akkor is, vagy abban reménykedtünk, csak elfelejtik, hogy kötelesség is lenne a világon.
Legutóbbi hozzászólások