Jól elbánt velem a TV2 ma hajnalban. Amikor már azt hittem, emberi időben (hajnali egy körül) be tudom fejezni a munkát, akkor éjféltől elkezdte vetíteni A jó, a rossz és a csúf című Sergio Leone westernt. Na most hiába láttam tucatnyiszor, van meg DVD-n, csak odakapcsoltam, és először is jelentősen lassult a munkatempóm, amikor pedig végeztem (kettő körül) már nagyon nem akarózott anélkül ágyba zuhannom, hogy a végét ne lássam – megint.
Mert ha van hibátlan film, akkor A jó, a rossz és a csúf az az. Ha valaki nem hallott volna róla (van ilyen ember?): 1966-ban került a mozikba, a főszerepekben Clint Eastwood (Szőke), Lee Van Cleef (Angyalszem) és Eli Wallach (Tuco) látható. Olaszországban forgott, és az IMDB szerint egyetlen díjat tudhat csak magáénak. A forgatókönyvet Luciano Vincenzoni, Sergio Leone, Furio Scarpelli és Agenore Inrocci jegyzi.
Egy rendkívül jól felépített, lényegében háromszereplős westernről van szó, amely az Amerikai Polgárháború vérgőzös idejében játszódik. Szőke és Tuco azzal tartják fent magukat, hogy Szőke rendre feladja Tucót a fejpénzért, majd lelövi akasztáskor a kötélről. Utolsó ügyüknél Szőke elteszi a pénzt és a pusztában hagyja Tucót, aki ezen úgy feldühödik, hogy a nyomába ered. Kétszer kapja el, másodjára azonban meg is kínozza: a sivatagban megsétáltatja. Szőke a halálán van éppen, amikor feltűnik egy kirabolt lovaskocsi. A halottak között egy déli haldokló katona, Bill Carson, aki elárulja egy kincs helyét egy korty vízért. A fél információt (melyik temető) Tucónak, a másik felet (melyik sír) Szőkének.
Tuco rögtön kórházba viszi Szőkét, majd annak felépülése után elindulnak a kincs nyomába. Az úton azonban az északiak fogságába esnek (megvan a filmtörténeti jelenet, amikor a kőportól szürke zubbonyos északi hadseregnek Tuco már messziről a délieket dicséri és ujjonva?), ahol is találkoznak a gyilkos Angyalszemmel, aki pont a kincset keresve jutott el északi ál-őrmesterként hadifogolytáborba. Tucóból (a csekélyértelmű pont a Bill Carson nevet vette fel álnévként) kivereti az információt (régi haverok), Szőkével viszont kutya-macska egyezséget köt, tudván, hogy őt, ha agyonverik, akkor sem beszél. Semmi gond nem lenne, ha Tuco a tárgyalására (és feltételezhetően újabb és véglegesebb kivégzésére) utazva meg nem szökne a bilincsből és a fogságból. De megszökik és újra felcsap kincskeresőnek .
A film végén Szőke és Tuco komolyan belekeverednek a polgárháborúba, amikor rájönnek, hogy a temető mellett óriási csata dúl. Véres rohamokban igyekszik amerikai az amerikaitól megszerezni egy hidat, és a frontok megmerevedtek. Szőkéék nem csak azért robbantják fel, mert el akarják érni, hogy a seregek eltakarodjanak, hanem mert a mészárszék már annyira durva, hogy az északi parancsnok sem bírja ésszel, szívvel és józanul. Itt a film nagyon keményen vall a háború értelmetlenségéről és borzalmairól – elfogultság nélkül (de miért is lenne elfogult: a stáb olasz volt).
És akkor a végén ott van a temetői jelent, ahol Eli Wallach rohan a sírok között Ennio Morricone zenéjére (gyerekkoromban – video nem lévén – a zenét felvettem egy szalagos magnóra, egyenesen a tévéről, és ezerszer visszahallgattam). Csak rohan és rohan, míg meg nem találja a sírt. Aztán jön a hármaspárbaj, és most Szőke gáláns: csak a kincs felét viszi el, miközben Tuco a fejét ismét be kell dugja az akasztófakötél hurkába.
Zseniális film, amely a mai sodró lendületű mozicsodák mellett talán már lassúnak hat. De nem az: minden perce fenntart egy olyan hangulatot, amely a mai filmekben megtapasztalhatatlan. A sztorit az apróságok teszik bonyolultabbá, és a pillanatra feltűnő emberi sorsok miatt megrendítő. A hegedülő hadifogoly, aki könnyet ejt a verést ezerszeresen megérdemlő Tucoért, a haldokló déli, akinek Szőke a szájába szivart nyom, a haldokló északi kapitány, aki addig nem akar meghalni, míg nem hallja az átkozott híd felrobbanásának dörejét… Nem egyszerű kincskeresés ez – ritka is az ilyesmi, könnyebb vígjátékként vagy kalandtörténetként feldolgozni ezt az alaptémát.
Szóval odaragadtam és végignéztem. És most ráadásul egész délelőtt a zenéjét dúdolom: nem megy ki a fejemből.
Legutóbbi hozzászólások