Az Olvasás éjszakájának rám eső irodalmi eseményére szombat délután Debrecenbe kellett utaznom (féltucat felé szét kellett volna szakadni ezen a hétvégén), ahol az Alexandra emeleti pódiumán este hétkor volt jelenésem. Korábban mentem, hogy ötkor beülhessek Saly Noémi és Böszörményi Gyula beszélgetésére: Gyula történelmi regényeket érintő tapasztalatai nagyon is érdekeltek, egyrészt, mert Ambrózy báró alig két évtizeddel Kincsem, és az „én korszakom” után él, tevékenykedik, nyomoz, és bár nem ugyanaz a polgári miliő uralkodik a századforduló Magyarországán, mint a Kiegyezés után, de azért jó, ha az író azzal is tisztában van, hova vezet (vezetett a történelemben) mindaz, amit megjelenít; másrészt a történelmi regények megírása eltérő munkamódszereket igényel, mint a sci-fi és fantasy regények, és nem árt ellesni más szerzők ilyen irányú titkait (pláne, ha ők ezeket nagy közönség előtt ki is fecsegik).
Gyula előadása mindenben alátámasztotta a tapasztalataimat: az anyagkeresés nehézségeitől kezdve a sztori felépítésén át a folytatások (cliffhanger) kitalálásáig bezáróan. Egyvalamit viszont másként kezelünk: ő ha egy olyan területre téved, ahol a történelmi adatok teljesen hiányoznak, akkor megpróbál másutt előre jutni inkább, ahol a hitelességet a tényanyagok alátámasztják. Én szívesebben bízom olyankor magam a képzeletre. Persze minden történelmi regénnyel foglalkozó szerzőnek rengeteg sok lyukat kell betömnie a képzeletével, kérdés, hogy hol a határ, mekkora lyukakat akarunk / szeretünk feltölteni „saját” anyaggal. Egy biztos: valamilyen szinten az író sosem tud hiteles lenni (ebben már a Kincsem-ről folyó beszélgetésen egyeztünk meg, mert a két író-olvasó találkozó sok kérdésben összeért), de törekedni kell rá, mert a legkisebb pontatlanság is veszélyezteti az író szavahihetőségét.
Gyula előadása, és a „fellépésem” között nekem gyorsan vacsoráznom kellett, és muszáj volt egy nagy kávét is bevinnem a szervezetembe, neki pedig pár cigire volt szüksége, így lélekben és testben megnyugodva tértünk vissza a fényviszonyok miatt kicsit átrendezett emeleti térbe. A Kincsem volt a téma, Gyula interjúvolt a regény kapcsán – és mennyiben más, amikor író faggat írót! Pár dolgot elmondtam, amit az interjúkban is megosztottam már az olvasókkal, de akadtak új témák: mint például a Reáltanoda utcai Kincsem-palota, vagy éppen a karakterek motivációinak felderítése (külön élmény volt a nem főszereplő Csetvercsinszky herceg rejtélyes személyiségéről és életéről beszélni vagy meghallgatni a századvég különleges karaktereinek egyikéről, Thaisz Elekről Gyula meséjét). Kitértünk a korszak milyenségére, a lehetséges folytatásokra és persze az alkotás ideje alatt tapasztalható „írói szórakozottság” okaira is.
Aztán kaptam egy kérdést: tervezek-e Sztáray Jánossal a későbbi regényekben foglalkozni. Őszintén szólva, maradt bennem egy kis lelkiismeretfurdalás a Kincsem-történet lezárása után, mert Sztáray pozitív, baráti karaktere nem nyerte el méltó jutalámát e regény lapjain, és bár tudjuk, hogy az élet nem mindig így működik, azért ha egy író megteheti, miért ne jutalmazza meg hősét? Szóval valahogy még visszahozom Sztáray grófot, ígérem…
Az író-olvasó találkozót követően, miután tettünk egy felesleges kört a debreceni KFC irányába (hihetetlen korán bezáááár!), és Gyuláék elindultak haza (nagyon köszönöm Cséplő Noéminek a fotókat az eseményről), Nemes Pistával fejeztük be az estét. István eljött az Alexandrába, és ami fura volt: most találkozott először Gyulával, holott anno adta ki már könyvét…. De mi is réges régen ültünk össze utoljára, azóta sok minden megváltozott körülöttünk. Volt miről beszélgetni a Cherubionos éveim óta (ami kábé 2000 tájékát jelenti). Kiadók, új könyvek, félkész regények, fordítások, tervek, életmód… megannyi dolog, ami más lett… és bizony tizenöt-tizenhat évet kellett kimesélnünk magunkból. Az elmúlt másfél évtizedben azért találkoztunk persze, de valaki mindig rohant valahova. Most szerencsére nem…
Legutóbbi hozzászólások