A Kincsem-regény írása közben különös párhuzamokat találtam az 1867-es Kiegyezés és az 1989-es rendszerváltás között. Mindkét évszám a remény évét jelentette, és még vagy tíz-tizenkét évig a töretlen fejlődést. Átalakult Magyarország (Budapest legalábbis), új épületek emelkedtek, új sportok születtek, új szórakozási formák jelentek meg. 1867 után ugye felfutott a turf, lett atlétikai társaság, elterjedtek a kávéházak… A Nemzeti Színház mellett megnyílt a Népszínház, sorra jöttek ki új és új lapok. Több újságunk volt, mint bármely más országnak Európában. Az 1870-es évek a technikai fejlődés jegyében (is) telt, hogy csak kettőt említsek: megépült a libegő (három évvel az előző, az első, a svájci után), és átadták a Nyugati pályaudvar modern épületét. Mindenki bizakodó volt…
Aztán beköszöntöttek az 1880-as évek. Popularizálódott az ország. Színház és kávéház helyett-mellett elszaporodtak a mulatók. A sajtómunkások összecsaptak a Nemzeti Kaszinó tagjaival előbb a lapok hasábjain, majd párbajban. A tüntetések véres összecsapásba torkolltak. Odaveszett az optimizmus: ez a költészeten nagyon is lemérhető… Még mindig a 19. századról beszélek.
A Kiegyezést követő két és fél évtizedben alapvetően megváltozott az ország, és nem egyszer, de kétszer. Nem tudok nem párhuzamokat vonni fejben, és nagyon nem tetszik, hogy körkörösen mindig ugyanazokat az utakat járjuk be. Nem ártana tanulni belőle. Én vallom azt, hogy aki nem ismeri a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.
Szerencsére Kincsem története a regényben véget ér 1879-ben – a verhetetlen kanca akkor futott utoljára. Nem kell megvilágítanom a komorodás, szorongás kezdődő korát. A napfényes, bizakodó, bájos hetvenes években járunk, amikor még minden lehetségesnek tűnt.
Legutóbbi hozzászólások