Karácsony előtt mindig összesűrűsödnek a dolgok. A Lucullus baráti társaság hétéves kínai vacsorájára nem tudtunk közös időpontot találni, ezért Manóék és M. Petiék csütörtökön mentek, mi Gergővel, Blemmel, Sonjával, Ádám Dénessel és a barátnőjével, illetve Rhewával és a húgommal viszont pénteken. (Bár a csütörtök sem maradt ki: a Filmírás.hu gárdájával ünnepeltük az ünnepelni valókat az Ibolya presszó emeletén.)

A kínai vacsora Wang éttermében zajlott le, a 14. kerületi Gizella utcában, akárcsak tavaly. Most azonban lent kaptunk helyet, a „karaoke-teremben”, kellemes társaságban egy tizenkét személyes kör alakú asztal mellett – Eloy-jal vacsorázni mindig öröm, nem kevéssé viszontlátni már ismerős gourmiékat is: Zoltánt, Orsit és Ágit a thai vacsoráról ismertem. Mint utólag megbeszéltük Gergővel, ezen az estén nem volt olyan kiemelkedő fogás, ami köré felépült a vacsora (tavaly ilyen volt a pekingi kacsa), de azért nem volt hiba az ízek és ételek harmóniájában.

Elsőként a levest kaptuk meg (első kép), ami szecsuáni stílusú erős-savanyú leves volt. Imádom a gombát, ezért a levesből kétszer is mertem, egyetlen hibája az volt, hogy nem volt elég és nem hoztak még egy tállal. Rögtön utána érkezett a kou shui feipian, azaz egy tál fűszeres-szezámmagos lében pácolt ökörszív, nyelv, pacal, majd az ízletes fafülegomba, a tavaszi tekercs, zellercsíkok savanyú lében, édes-savanyú oldalas, a Wang-féle csülök roló, száz napos tojás zöldpaprikával és házi húsos táska. Ez utóbbinak a tálalása is kellemes volt, az asztal forgatható közepére kis fakosárban került fel. Probléma volt, hogy tíz táskácska volt benne a tizenkét személyes asztalnak, de később ez is megoldódott – majd visszatérek rá.

Mivel ez volt a harmadik Wang-féle vacsorám, és írtam az elsőről és a másodikról is, nem mondanám el, hogy az ízletes fafülegomba alapvetően lágy és játékos gombaízével mennyire jól erősíti meg, mondjuk, az ökörszívet vagy az apróra szelt oldalasfalatkákat, és azt sem mondom, hogy a száz napos tojás (amely csak zöldes-fekete színében idézi a valódi száz napos tojást) ugyanolyan finom, mint a mártogatni való tavaszi tekercs, és a zellerre is rá lehet kattanni.

Az első kör után jött a szokásos tésztabemutató, ami után mintha idén kevesebb lett volna a vállalkozó szellemű vacsoravendég, mármint aki a szakács után megismétli a tésztanyújtás és szelés varázslatos mozdulatait. Ez a kis szünet elég volt, hogy ülepedjen az első menüsor és megrendeljük a második kör italunkat, ami leginkább vízből, kínai rózsapálinkából és kínai sörből állt.

A következő menüsor még laktatóbb volt: csirkecomb-darabok illatos-omlós kínai gombával, pekingi hagymás csirke, szecsuáni omlós kacsa, sertés „shui zhu” módra, azaz sertéscsíkok szójababcsírával, zellerrel és csípős paprikával (ez utóbbi Dénes szemébe is könnyeket csalt), majd Wang nagymama steak marhája, édes-savanyú sült rák, szecsuáni zöldbab és édesburgonya. Ez utóbbi kettő nem dobott fel, csak kóstolónak csíptem fel a pálcikáimmal egy-egy darabot, ám az édesburgonya élénk vitát indított el az asztal körül: egyesek ugyanis halnak vélték. Ennél nagyobb vita csak egy volt az este folyamán, az pedig arról szólt, hogy a The Simpsons vagy a South Park a jobb animációs sorozat (véleményem szerint a The Simpsons-ban sokkal több a humor és élvezetesebb is).

Köretet is kaptunk: pirított rizstésztát, lanzhoui pirított tésztát és tojásos-zöldséges pirított rizst. Alapvetően húsos vagyok, tehát egy ilyen kínai vacsorán sajnálom a tésztával kitölteni a helyeket, de a vékony, kissé füstölt ízű, szójás-csirkés tészta zseniális volt. Tényleg, akár önálló fogásként is lehetett enni – még magyar felfogás szerint is. Aztán jött a desszert: fekete, darált szezámmaggal töltött tésztagombócok. Kicsit mákra hajazott a töltelék (ismét egy kis vita következett, hogy mit is eszünk valójában, de Eloy helyre tette a külön utakon járókat), a burok pedig licsi-állagú volt, de egynek elment.

Mindezek után zenei bemutató vette kezdetét (ötödik kép). Mint kiderült, mellettünk hevert egy hatalmas zeneszerszám (vessetek meg, de nem bírtam megjegyezni a nevét, bár az előadó lány még viccelt is vele), amiből mindössze négy van Magyarországon. Vendéglátóink felvitték ezt a konyha elé, és összeszerelték. Meghallgattunk előbb egy több száz éves, kínai császári palotában játszott műdalt, majd egy népdalt és egy szerelmes dalt, énekkel együtt. Aztán az előadó lány felállt és elénekelte az „A csitári hegyek alatt” című magyar éneket. Bizonyos pontokon félő volt, hogy elpattannak a poharak, de kifejezetten élvezetes volt hallani, énekelni úgy látszik könnyebb, mint beszélni.

A kínai vacsorák lényege mindig az újrakóstolás. A műsor után nyomban berendeltünk még a rákból, a tavaszi tekercsből, az ízletes fafülegombából, a húsos táskából és kaptunk az édes-savanyú oldalasból is. AztánTuróczi Gábor, a Lucullus vezetője fent kiosztotta az éves díjakat és sorsolás is volt (Manóék és Petiék nyertek – nem volt bunda, de hát ilyen a véletlen, én meg átvehettem egy jutalom mézeskalács fenyőfát – hatodik kép), majd az ünnepi mini-torták is megtalálták a gazdájukat. Miután abból megettem hármat (nem vagyok édességes), a kínai rák már csupán a szememet vonzotta…

Vacsora után (utolsó kép) már csak lazítottunk és beszélgettünk mindenféléről. Aztán éjfél múltán elindultunk haza. Hiába a huszonegy fogás, a vacsora korántsem terhelte meg a gyomrot, a bajor csülök után többet sóhajtoztunk. Tulajdonképpen a kínai konyha gyomor- és emberbarát.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás