Szereztünk kígyót. Mielőtt az állattartók megköveznek: eleve étkezési célra. Gyerekkoromban sok indiántörténetet olvastam, és mindig is szerettem volna kígyót enni, ennél jobban már csak a medvetalp foglalkoztat, úgy Old Shatterhand-módra. A medvetalp várhat, a kígyó azonban megvolt, gondoltam beszámolok róla.
Az előkészítést Dénes végezte, reá hárult a gerinc eltávolításának embert próbáló művelete. Ezek után felcsíkozta a húst, majd bepácolta. A pác halszósz, kókusztej, citrom keverékéből állt, amibe fehér bors, fokhagyma és kis furikake fűszerkeverék került. Amint ebből is látszik, elhatároztuk, hogy ha már kígyó, akkor a keleti konyha (leginkább thai) nyomán indulunk el ezen a gasztronómiai túrán. (A furikake – mondjuk – japán, és elméletileg a következők alkotják: szárított és őrölt hal, szezámmag, vörös shiso levél, nori alga, só, kukoricakeményítő, adalékok).
Másfél napi pácolás után lépett a projekt a második fokozatba. Szándékunkat egy üveg fehérbor felbontásával pecsételtük meg, Belépőnek Sauvignon Blanc került a poharakba, majd leszüreteltünk némi chilipaprikát a készletből (az első képen látszódik). Csak mérsékelten, intettem Dénest, mert szerettem volna érezni a hús ízét is. Mindezek után felpakoltuk az asztalra a vacsorához szükséges fűszereket és összetevőket. A második képből kilóg az extra szűz olivaolaj, ami annyira nem keleti, de a hal kisütéséhez azt választottuk. Kilóg még valami – véletlenül rákerült egy wasabis tubus – wasabi nem került a vacsoránkba.
A kígyó kikerült a pácból. Felhívták a figyelmünket rá, hogy alaposan süssük át, ha jót akarunk. Óvatosan bántunk vele. Formára halhoz hasonlított, színe kissé barnás. A harmadik képen látható mennyiség kétadagos vacsorához lett elég.
Előkészítettük a zöldségeket is, szép hosszúkás csíkokra vágva: bambusz, répa, zöld spárga, fokhagyma kis karikákra vágva. Ebbe a csoportba került a chilipaprika is, a negyedik képen a bal alsó sarokban látható három színben, három ízben. Akadt még valami, amiről fogalmunk sem volt, micsoda, de nagy bizodalmunk feküdt a kínai fűszerárusban. Kis bambuszlevélnek nézett ki, elég érdekes illata volt, nem annyira kesernyés, mint amennyire fanyar. Egy egész zacskónyi volt belőle, leszemezgettük a levélkéket, de csak a felét láttuk célszerűnek felhasználni. Mint ebből is látszik, alapvetően érzés után sütöttünk, főztünk.
Feltettük a lángra a wokot. Répával kezdtünk, pár perc után bambusz és spárga, majd kis idő múlva a maradék zöldség is rákerült. Ráöntöttük a maradék kókusztejet, lényegében a konzerv háromnegyedét, majd megbolondítottuk kis halszósszal (amitől a falnak szaladtam, amikor egy cseppnyit megkóstoltam belőle). Ki nem maradhatott a szójaszósz, abból is bőven locsoltunk, aztán forgattuk, pároltuk, forgattuk és megint pároltuk, ameddig jól esett. Rátolt Dénes kis furikakét – szerintem tetszett neki a neve, és egy kis zacskóból még valamit…
Időközben elfogyott az első palack fehérbor és megkóstoltuk Dénes egy új ösmerősének borát: Pinot blanc-ot, egy kisavasi pincéből. Keményebb volt, mint az előző üveg, nem olyan lágyan játékos, de kiderült hamar, hogy ez kemény vacsora lesz.
A jázminrizs is attól a fűszerestől származott, ahonnan a többi fűszer, nem magyar import (ha valaki visszanéz a második képre, ott megláthatja). Tökéletesen összeállt (ami nyilván borzolja annak az idegeit, aki a szétpergő szemű rizst szereti), de hát nem késsel-villával, hanem evőpálcikákkal terveztük a vacsorát, étkészlettel az élmény nem lett volna az igazi. Időközben a kígyó is tökéletesen átsült, kis lángon és alaposan, és Dénes tálalt, ablakból szedett friss bazsalikomlevelekkel díszítve az étket.
Tökéletesen harmonikus vacsora sikeredett. Az egymáshoz párolódott zöldségek puhák voltak és kellemesen fanyar ízvilágúak, a kókusz szinte nem is játszott. A chili a mennyiséghez képest megfelelő lett, mindketten szeretjük a csípőset, bár talán kicsit kevesebb is elég lett volna (mondom utólag).
A kígyó húsa kicsit a csuka állagához hasonlított, szálirányban könnyen bomlott, mint a halak, az íze viszont olyan volt, mint egy fejlövés, amit rizsfalatkákkal gyógyítottunk. Teljesen elfoglalta az ember nyelvét, minden ponton ott volt, plusz a szájpadláson, torokban… Csatát nyert, gyakori öblítéssel, új borral – egyszerűbb Olaszrizlinggel – és azt is szódavízzel finomítva.
Egészében véve érdekes élmény volt, egy másik elkészítési módon is szívesen kipróbálnám. Nyilván Afrikában vagy Dél-Amerikában is gyakorta esznek (vagy ettek) kígyót, elő lehetne varázsolni egy egyszerűbb receptet. A kínaiak állítólag leállították a kígyóexportjukat, de ha valaki hozzájut kígyóhoz és elkészíti valahogy-máshogy, dobhatna át ötleteket.
Legutóbbi hozzászólások