Nem szokásom novellásköteteket véleményezni, de most volt Utószefantoron időm és nem csak elolvastam a Kétszázadik című kötetet, de mindegyik novelláról írtam is valamit. Elöljáróban annyit, hogy összességében remek kis antológia lett, persze gyengébb írások azért belecsúsztak, de a kép pozitív. Néhol van kisebb kritikai vagy javító szándékú megjegyzésem a remek novellák esetén is – ezeket nyilván csak a hazai szerzőink szívlelhetik meg (vagy engedhetik el fülük mellett).

Isaac Asimov: Hatalomérzet
Remek kezdés a Kétszázadikhoz, nem csupán a név miatt, hanem az ötlet és a megvalósítás könnyedsége miatt is. Asimov körülnézett, és kifordította a jelen tendenciáinak egyikét: laza iróniával nyúlt egy olyan témához 1958-ban írott novellájában, aminek szomorú valóságát akkor ezen a tájon mi még nem is érezhettük. Az SF amerikai klasszikusa megvillant, és sallangok nélkül szórakoztatva gondolkodtat el bennünket a fejlődés mibenlétéről.

Nemere István: A háború 11-kor kezdődik
A háború 11-kor kezdődik egy játék története, számítógép mellett játssza a világ, és nincs tétje… Ha húsz évvel ezelőtt olvasom ezt a novellát, akkor minden rendben lett volna, ma már az alapötlete elég elcsépeltnek tűnik. A kivitelezés túl hosszúra nyúlik, alakjai nem élők, sőt külön elidegenítette őket az író – és ez a három együtt az átlagnál kicsit gyengébb novellát eredményezett, amin javíthatott volna egy eredeti csattanó. Nem vagyok híve az anekdotaként építkező írásoknak, de ennél a novellánál, amellett, hogy meghúzzák terjedelmileg, ki kellett volna találni valami pluszt, nagy-nagy szükség lett volna rá.

E. C. Tubb: Bukott angyal
Az idén kilencven éves szerző 1969-ben írta ezt a novelláját, amely egy olyan emberről szól, akit megvizsgáltak a földönkívüliek, majd hálából megajándékozták egy csodával, megkapta tőlük a lehetőségek lehetőségét. Az írás előnye a fogalmazás rövidsége, a pörgés. Főszereplőjével nem tudunk azonosulni, mivel egyáltalán nem szimpatikus ember, s talán ezért, hogy a vége nem érinti meg az olvasót. Mindenesetre élvezetes játék, ki lehet találni, mi mihez kezdenénk egy ilyen helyzettel…

Kasztovszky Béla: Gyógynövények
Béla bácsi rövid szösszenete egy csattanósra kihegyezett novella, gyógynövények gyűjtéséről, használatukról és földön kívüli megfigyelőkről. Annyira rövid, hogy sok minden nem is fér bele, csupán pár felvillanás. Néha a beszédstílus számomra zavaró volt, a földönkívüliek beszéde szintén. Kis átgondolás és csiszolás nem ártott volna még az írásnak.

A. és B. Sztrugackij: Vándorlókról és utazókról
Hárman egy tóparton. Semmi kaland, semmi akció. Mégis üt a novella. Ott van a helyén, elgondolkodtat, és valami különös aura lengi körbe a sorokat. Hihetetlenül élveztem, a Sztugackij-testvérek nem hibáznak novellában sem.

Kánai András: Bábel folyói
Az alapötlet nem vágja földhöz az embert, ám a kicsiszolt stílus, a lineáris elbeszélőmód feladása illetve a történelmi visszatekintések sikeresen építik fel a feszültséget, és a novella vége is jól sikerült. A főszereplő Campo Grande jellemének változása az első prédikációtól az utolsó szándékig még hihető is, bár én kicsit nagyobb hangsúlyt helyeztem volna az igazság megismerésének pillanatára, a stressz kibontására, hiszen az a tényleges motivációja a figurának, a végső elhatározás alapja, meghatározó mélyütés… Mindenesetre remek írás, érdekelt, hova jutunk el a végére.

Robert Silverberg: Schwartz a galaxisok között
Az érdekes című írás a leghosszabbak egyike a kötetben. Schwartz kultúrantropológus egy teljességgel globalizált világban, ahol nem élnek már a régi kultúrák. Miközben sikeres előadásával körutazik a világban, elméjében egy másik életet él. Ő (és a történet) váltakozva ugrál a valóság és képzelet között: az összecsomósodott, egynemű emberiség sorai közül a határtalan jövőbe és sokszínűségbe álmodja magát. A sztori nem a fordulataival üt ebben a novellában, hanem a gondolatokkal. Az írás nem más, mint egy sci-fi író, Silverberg álma arról, hogy a jövőnk a nyilvánvaló elszürkülés, és kultúránk feladása mellett is színes lesz egyszer, amikor majd eljutunk a világegyetem távoli pontjaira.

Michael T. Cricket: A miniszterelnök-jelölt
Namost, Kovács „Tücsi” Mihály miért lesz Michael T. Cricket, ha a novellájának főszereplője Szemere Pál magyar pártelnök? Olvastunk mi már novellát Kovács T. Mihály neve alatt, minek kellett most álnév alatt megjelenni? Az írás letagadhatatlanul a mai magyar politikai helyzet láttán született meg, és abból táplálkoznak ironikus poénjai. Nem is nevezném sci-finek: könnyed, szórakoztató írás, jót vigyorog fölötte az olvasó, de nem sci-fi.

Ted Chiang: Kilélegzés
A novella nem más, mint egy technoblablával megfejelt rétestészta. Az alapja tulajdonképpen egy sci-fi festmény, elképzelem: a robot steampunk hangulatú szobájában ül prizmái és tükrei között, és hátulról szétszedi saját agyát. Ennyi. Ted Chiang minden kétséget kizáróan jól tud mondatokat írni, és annyira jól tud írni, hogy ez egyszerűen elfedi azt, hogy írása mögött nincs sztori, sőt, nincsen jellem vagy hiteles akarat. A novella túl hosszú, túl aprólékos és lényegtelen, a vége szájbarágósan didaktikus. Kár érte, rövidebb jobb lett volna, és jó lett volna, ha a főszereplő „szerkezet” motivációi hitelesek, nem csak a szerző jóvoltából léteznek. Egyébként meg én szeretem magam levonni a tanulságot…

László Zoltán: Temetői járat
Zoltán szintén töri a lineáris elbeszélési vonalat, és mily remekül teszi! Novellájának felütésében megtudjuk, hogy idegen lények föld körüli űrhajókra költöztetik az emberiséget, mondván, hogy a Föld-típusú bolygók olyan ritkák a világban, hogy nem engedhetjük meg magunknak a tönkretételét. A főhős azonban nem hisz az idegeneknek, és űzött vadként él a lassan elnéptelenedő városokban. Azt kell mondjam, amennyire remek a felvezetés, annyira gyenge a befejezés. A novellában ennél sokkal-sokkal-sokkal több lett volna, kár érte, hogy csak ennyi sikeredett, egy későbbi második kiadásra érdemes lenne igazi befejezést írni hozzá.

Mike Resnik: Hittétel
Az írás főhőse egy kisvárosi pap, aki egy robot-szolgálót kap, aminek feladata a templom rendben tartása és az ebédkészítés. A robot segít a misék beszédeinél, és egy idő után ennek hatására különös változáson megy át. A novellát olvasván megnéztem a dátumot, de friss írásról van szó (2008), nem régiről – robot ide vagy oda. Úgy látszik, a kérdés, hogy mi a lélek, örök kérdése lesz a science-fictionnek (Data a Star Trek TNG-ben elég hosszan körüljárta a témát). Ezt az örök kérdést megkapó lazasággal, ámde kicsit kiszámíthatóan tálalja Resnik. Tea és sütemény mellé kellemes olvasmány.

Takács Boglárka: Az asztal
Egy novella, amely tényleg nem sci-fi, a zsáner csak alibi a kötetben való megjelenésre. Mintha a munkahelyi főnök okozta frusztrációk feldolgozására szolgálna az írás – úgy érzem, hogy a szerző munkahelyi frusztrációinak feldolgozására. A párbeszédeken nem ártott volna csiszolni, ám a legnagyobb baj az, hogy az egyetlen feszültségforrást – tudniillik mi lesz a vége a novellának – már a legelső bekezdésben lelövi az író, így ennyi izgalom sem marad meg nekünk, szegény olvasóknak.

Jean-Claude Dunyach: Az emberi test rabságában
A francia szerző novellája a szupertudat menekülési szándékáról szól. Története alapján pedig nem több, mint egy kirándulás egy aszteroida szélére. Hogy ennek ellenére mélyen megragadja az embert, az talán azért van, mert habár lényegében egyszereplős, mégis kapcsolatokról szól, a főhős kapcsolatáról egy kihasznált „faj” irányában, szemben a világ megítélésével. Az aprólékosságnak itt célja van, a lassú mozdulatok, kint az űr peremén a valósághoz közelítenek, és bármilyen fura is a jövő megoldása, mégis hihető.

Somlai Nóra: A farmer és a lányka
Miért, ezt most, miért??? Szőke, nagymellű, húsevő nyúl? Borzalom az írás, borzalom…

Elisabetta Vernier: Embargó
Elisabetta könyve, a ClipArt, a GFK mélypontja volt, az Embargó azonban nem a legrosszabb írás a kötetben, talán csak a második-harmadik legrosszabb (az előtte lévőnél mindenképp jobb). Sehonnan nem vezet sehová, és nem tudom, Sallér Imre fordításának hibája-e a rengeteg képzavar: például a köhögő számítógépek, a villámfényként ragyogó palota, a szorongás félelmetes kiáltása. Akárhogy is, Elisabetta szépen akart írni, de képei bénák, története nincs, ahogy nincs tragédia, öröm, fájdalom vagy tréfa a novellában. Semmi nincs, ez a pár oldal átlapozható, életünk nem lesz szegényebb.

Antal József: Távlatok
József novellája a hetven évvel távolabbi jövőt villantja fel, régi, bevált eszközzel: sorban egymás után kitalált képeket idéz meg, szembesítve egymással a mesélők valóságát és fantáziavilágát. A képek láncként kapcsolódnak egymásba, így eshet meg, hogy három különböző életpillanatot kapunk egy rövid írásban, megannyi levonandó tanulsággal. Semmi sallang, feszülten tartott sztoriszál, néha talán túl feszült is, pár mondatnyi leírás nem ártott volna, de ez legyen a legkisebb probléma. A gondolat, ami az írás mögött feszül, személyes megfejtést igényel: a novellának célja van.

Szergej Lukjanyenko: Mint férfi a férfival
Először megint csak a fordításra gyanakodtam, hogy amiatt („a törött kardpengéktől szúró homok vöröslött a kiömlött vértől”), de aztán rájöttem, hogy ez a fantáziátlan kamu-SF novella önmagától rossz. Egyetlen előnye az, hogy mindössze négy oldal.

Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól
Tulajdonképpen beleférne egy kritika: Szélesi véleményezi a Szélesi-novellát, amiben a főszereplő Szélesi Sándor. De kihagyom. Tegye meg más…

Gustavo Valente: Az utolsó út
A speciális relativitáselmélet keverve a Sunshine utolsó perceinek szubjektív érzékelésével egy bicajverseny apropóján. Lehet, hogy valaki élvezi, ám én a miértre nem kaptam választ. Miért is kellett ezt megírni? Az argentin SF-nek biztos van erőteljesebb reprezentánsa. Gustavo egyébként biciklizik? Tudja valaki?

F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem
Benedek stílusa annyira egyedi, hogy egyetlen sor alapján felismerhető, és itt most nem is a meghökkentő első mondatra gondolok („Elbír-e egy isten húsz kilogramm húst a vállán?”). Elbeszélőmódja szintúgy egyedi, könnyed és az élőszó sodrását idézi fel. A novellában folyamatosan érkeznek a meglepetések, egészen a végéig, ahol teljesen más kérdésekre kapunk (vagy nem kapunk) választ, mint amik felé a közepén elkanyarodott a történet.

Jonathan Lethem: Katasztronauta
Kemény, reménytelen novella, egy egyoldalú levelezésen át elmesélve. Nincs benne eget rengető ötlet, ám stílusban, történetében annyira emberi, hogy rendkívül hiteles lesz. A leveleket író Janice a történtek ellenre is ember marad, úgy optimizmusában, mint életerejében és tartásában – és ez rendkívül megkapó. Olyan sci-fi, ami nem eltávolít az embertől, hanem közel hoz hozzá.

Galántai Zoltán: Asztreión háza
Két történet találkozik Zoltán novellájában: egy élet-halál harc a nézők és fogadóirodák kedvéért, és egy elszökött, mesebeli állat levadászása. A miértek nem tiszták, mármint egy szökött Minotaurosz elfogásához miért kell vallási alapú fogoly-rendőr játékot szervezni, vagy hogy miért fontosabb a légballonok leírása a szerző számára, mint a szökés hátterének vagy a lényt létrehozó Knosszosz cégnek a leírása, motivációinak felvillantása. Nekem ezért kicsit parttalannak tűnt az írás, sajnos szétcsúszott.

Robert Charles Wilson: A megfigyelő
Robert Charles egy hatvanegynéhány éves nőt választott a története főhősének, annak fejébe bújva meséli el első személyben egy ötven évvel korábbi nyarát. A torontói tizennégy éves lányt szülei Los Angelesbe küldik nyaralni, hátha kipiheni magát és megszűnnek képzelgései az őt látogató idegenektől. Itt a lány találkozik többek között Huxley-vel, Hubble-lal, és érdekes beszélgetéseket folytat ez utóbbival… Elgondolkodtató, remek történet, kicsit nosztalgikus, kicsit szomorú, de mindenképp felemelő (talán a kelleténél kicsit több lábjegyzettel).

Tom Anderson: A projekt
A tábornok és a professzor egymással szemben: réges-régi science-fiction alaphelyzet. A szerző szinte csak a dialógusokat jegyzi le, nem ismerjük meg a környezetet, illetve a két szereplőről sem tudunk meg semmit. A pergő novellában a túlnépesedésre kínál a professzor egy alternatív megoldást. A végén lehetne a csattanó kicsit csattanósabb, nem ártana neki.

Szóval a kötet jó, a hosszabb novellák szinte kivétel nélkül „ott vannak”, a rövidebbek pedig szerencsére súlytalanabbak annál, hogy kellemetlen utóízt hagyjanak olvasáskor. Egyaránt vannak elgondolkodtató és szórakoztató írások, megtalálható a kötetben megannyi stílus. A fenti vélemények szubjektívek, megeshet, hogy valakinek olyan novella tetszik, ami nekem nem – szerencsére ez az irodalom elég sokszínű ahhoz, hogy minden megférjen egy antológiában.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás