A kimentett anyagok között találtam egy hajdani interjút, ami több mint tíz éve a Népszabadságban jelent meg. Mivel a neten nem megtalálható, gondoltam, felteszem ide (a javított verziót).
„„Induljunk ki abból, hogy a Kheopsz-piramist az Atlantiszról elszármazó wrajkok építették…vagy a megairák.” (Harrison Fawcett: Aranypiramis)
FÉDERER ÁGNES
– Furcsának tűnhet, hogy értelmes emberek kitalált nemzetek felépítésével töltik az idejüket. Bár szerintem ez semmivel sem bizarrabb, mint tizenegy egyforma ruhába öltözött embert bámulni, ahogy egy labda után rohangálnak, vagy órákon át körbe-körbehaladó autókat nyomon követni – vélekedik Alan O’Connor, aki négy és fél fantazy regény szerzője. (A fél ebből egy novellafűzért jelent.) Célkitűzése, hogy évente legalább egy könyve nyomdába kerüljön, hiszen várják a műfaj rajongói.
– Olyan számomra az írás, mintha rúgó lenne bennem – mondja. – Időnként összehúzódik, aztán kirobban. Az alkotást nagyon szeretem, de nem akarom, hogy munkává váljon, hiszen ez inkább szenvedély. Esténként, amikor hazamegyek, nem a tévét kapcsolom be vacsora után, hanem leülök írni.
O’Connor tehát nem főállásban mesél például egy kísértetvárosról, amelynek lakóit démonlovasok mészárolják le, két diplomája – orvos és közgazdász – három nyelvvizsgája és rendes kenyérkereső foglalkozása is van: jelenleg tanácsadó egy világcégnél. Civil „álneve” pedig: dr. Pálinkás Imre. Azt állítja, legjobb regényeit még mentősként alkotta, kihasználva két hívás közötti szüneteket. A történetek alapja olykor egy videóklip vagy újsághír, vagy álom, a konkrét cselekményt pedig buszon, villamoson találja ki, utazás közben, „odapörgetek fejben ahhoz a fejezethez, ahol éppen tartok, kibámulok az ablakon, és szabadon engedem a fantáziámat.”
„A bandzsító, bamba gladiátor állt mögötte, markában két gonosz kinézetű, szakállas fejszével. Felébredt. De ami azt illeti, ezúttal nem tűnt olyan bambának. Ráadásul egyáltalán nem bandzsított már. (Alan O’Connor: Síró fém)
– Mondhatnám azt is, hétévesen írtam először sci–fit, mert már az első versem így kezdődött: „Amikor az első csillag az égre lép.” De ekkor még nem sejtettem persze, hogy felnőve tudományos–fantasztikus világokban, és furcsa lények között töltöm majd az időmet – mondja Anthony Sheenard alias Szélesi Sándor, aki történelemtanárként kezdte felnőtt életét, majd volt kisvállalkozó, és újságíró is. 1998-ban a Városalapítók című regénye elnyerte az év legjobb magyar sci-fi alkotása díjat. Magyarországon szerinte negyven vagy ötven félprofi science fiction és fantazy szerző lehet, „amióta van számítógép, könnyű valamit összedobni”, ám közülük jó, ha tízen írnak viszonylag rendszeresen regényeket is, és mindössze négyen-öten élnek kizárólag ilyen művek alkotásából. Ő az utóbbiak egyike.
„Maga nem ember, kedvesem – mosolygott de Molay. – Ezt mindketten jól tudjuk. Hanem ízig-vérig meleki. A ritka, született meleki nők egyike, látom az auráján…”(Anthony Sheenard: Misztériumjáték)
Valamikor a Galaktika című újság, avagy inkább füzet antológia volt a magyar sci-fi rajongók bibliája. A több tízezer példányban megjelentetett, és el is adott tudományos–fantasztikus antológiának magazinnak jellemzően entellektüel olvasótábora volt, a science fiction a rendszerváltozás előtt kicsit ellenzéki műfajnak is számított, hiszen a messzi galaxisokon történekkel a földi dolgokról is könnyebb volt kritikát mondani. A sci-finek egyébként is ez a legjellemzőbb vonása, hiszen mindig az adott kor félelmeit vetíti ki a jövőbe, és kiutakat keres, illetve mutat fel. A kilencvenes évek elején azonban gyökeres változás történt: egyrészt az alkotók egyre sötétebb mondanivalóval jelentkeztek, folyton a mindent elpusztító atomháború állt a meglehetősen pesszimista hangvételű regények középpontjában, a mindent elpusztító atomháború rémképe helyett az ezredvég más, hirtelen félelmetessé váló problémáira kezdtek reflektálni, másrészt hirtelen óriási lett a kínálat a magyar piacon, és többségében bizony nem igényes művekkel töltötték fel a könyvesboltok polcait.
Szélesi Sándor úgy látja, hogy ez a „gyorskiadású hordalék dömping” elkedvetlenítette a műfaj intelligensebb rajongóit, akik leszoktak a tudományos–fantasztikus művekről. A kitartó olvasókat pedig a kalandos témák vonzották inkább, „a vadak, barbárok, kardok és varázslók”. Mindez nem független attól sem, hogy a leszűkült olvasótábor alaposan megfiatalodott, a tinédzserek lelkivilágához pedig ezek a mesék jóval közelebb állnak, mint a világ jövőjén filozofálgató komolyabb alkotások.
Tegyünk egy próbát. Az alábbi két idézet a tudományos és fantasztikus irodalom két nagyon eltérő korszakából való. Vajon melyik a korábbi és melyik a mai?
„…A Vérivók, az Irtóztatók, az Irgalmatlanok, a Holdimádók és a Kacagók négy éven át pusztítottak a Szövetséghez tartozó államok földjén. A Birak Gal Gashad vezette Látók mérsékeltebbnek bizonyultak: elkerülték a sűrűn lakott vidéket, az ellenük küldött seregeket, és fajtársaikat messze megelőzve, a 3695. esztendő hűvös őszén indultak vissza a hazájukba. Példátlan és kétségbevonhatatlan tény, hogy Gro-Ugon gyepűin került sor minden idők leghevesebb ork-ork összecsapására: a Látók bevárták és szétverték a zsákmánnyal megrakodva menekülő Vérivókat…” (Wayne Chapman: Észak lángjai)
„Ólomkatonák járták a földet, az óceánt és az égboltot törékeny, megfeketedett járműveken, olyan teremtmények, akik létezni tudtak ott, ahol az élet nem tudott, fém és műanyag figurák, melyek végigharcolták a háborút, amit az Ember képzelt el, de önmaga nem tudott végigharcolni. Emberi lények találták ki a háborút, ők találták ki és gyártották a fegyvereket, és végül ők találták ki a játékosokat is, a harcosokat, a háború szereplőit. De ők maguk nem állhattak ki, nem harcolhattak. Az egész világon – Ázsiában, Európában, Amerikában, Afrikában – egyetlen emberi lény sem maradt. Mind a felszín alatt voltak, mélybe vájt búvóhelyeken, melyeket gondosan megterveztek és megépítettek már akkor, amikor az első bombák kezdtek hullani.” (Philip K. Dick: A védők.)
Azok tippeltek jól, akik az elsőt gondolták modernebbnek, a második ugyanis a hetvenes évek hőskorszakának klasszikus korszakának terméke.
– A nyolcvanas években megtorpant a tudomány fejlődése – mondja dr. Pálinkás Imre –, nem voltak már nagy ugrások, a beígért Mars utazás pedig váratott magára, ezért az új írónemzedék a kicsit hihető történetek helyett egyre inkább teljesen hihetetleneket alkotott. Ezt indokolta, hogy az eszköztár is beszűkült, hiszen időutazásról lehet tízszer írni, századszorra azonban már nagyon unalmas. Egyre inkább a fantazy könyvek kerültek előtérbe, ha a sci-fit úgy határozzuk meg, hogy az emberi agy bal féltekéjének, egzakt, tudományos produktuma, ahol a személyiségábrázolás háttérbe szorul, akkor a fantazy egy olyan kevésbé tudományos, hangsúlyosabban fantasztikus regény, amelyben már fák és virágok is vannak, és a jellemek harca dominál.
Szélesi Sándor, aki alkotótársával ellentétben hisz a sci–fi feltámadásában, azt állítja, mostanában egyre több külföldi és hazai szerzőt inspirálnak hagyományos science fiction művekre a legújabb genetikai csodák, a kvantumfizika felfedezései, no meg a számítástechnika rohamos fejlődése.
– Tizenöt éve Évtizedek óta folyik a vita arról, mi volt előbb: a sci-fi vagy a fantazy. Ha úgy vesszük, az indiai ősi eposzokban szó van repülő szárnyakról szerkezetekről, ez lehetne akár a sci-fi irányzatának első nyoma is. A különböző népek mitológiái azonban hagyományosan tündérek és óriások mágikus történetei, tehát fantazik? Nekem mindig a kezdetekkor úgy tűnt: a kardok és varázslók típusú, nálunk elterjedt fantazy három fő pillérre épül: mentsd meg a nőt, szerezd meg a gyémántot, és pusztítsd el a gonoszt. Elkötelezett sci-fi íróként játékból paródiát is írtam rá, kitaláltam egy mackó termetű varázslót, aki megmenti a gyémántot, megszerzi a gonoszt és legyőzi elpusztítja a nőt. Most már kicsit árnyaltabb a kép.
Mr. X., ahogy őt a tudományos-fantasztikus irodalom rajongói az internetről ismerik, azért alapított tavaly egy kis könyvkiadót, mert hiába várta, hogy megjelenjen a kedvenc sci-fi fantasy sorozatának folytatása.
– Két évig kerestem a könyvesboltokban ezt a regényt, aztán elvesztettem a türelmemet, felkutattam a szerzőt, akitől megtudtam, hogy tönkrement a kiadó, ez hátráltatja a folytatást. Gondoltam, összefogok más írókkal, megszervezem a terjesztést, felélénkítjük egy kicsit a piacot, meglátjuk, működőképes lesz-e a vállalkozás.
Mr. X., azaz Bogdán Miklós nem remélt nagy hasznot, így nem is csalatkozott. Az viszont meglepte, hogy a kettő-és négyezer példányban kiadott magyar szerzők alkotta fantazy és sci-fi művek fele olykor már néhány hét alatt biztosan elmegy. Azt mondja, ő a piac elvárásaihoz alkalmazkodik, az eladott példányszámok egyértelműen mutatják, mire van igény. Az internetes oldalakon pedig az olvasók gyorsan és kíméletlenül őszintén reagálnak a megjelent művekre. Bogdán Miklós szerint a magyar írók – akik között van rendőr, orvos, történész, egyetemista, nyelvész, földrajztudós, és programozó matematikus is – azért is sikeresebbek, mert a magyar hiedelemvilágra alapozzák a műveiket, történeteik érthetőbbek, átélhetőbbek, alaposabbak, már-már a történeti regényírás felé közelítenek. Azzal azonban, hogy a valódi nevükön jelentessék meg a regényeiket, csak most kísérleteznek.
– Csehországban a cseh szerzők olykor húszezer példányban is publikálnak sci-fi és fantasy magazin húszezer példányban jelenik meg – meséli Szélesi Sándor. – Nálunk az olvasók az angol szerzői nevet igénylik, az a biztos számukra, kint a piac elfogadta a cseh neveket.
A szerzők és a kiadó úgy becsülik: félmillió körül lehet azok száma, akik legalább alkalmilag kezükbe vesznek egy-egy tudományos-fantasztikus, és fantazy művet, hiszen a Gyűrűk ura, Harry Potter történetei, Merle, Stephen King egyes regényei, de még a Tarzan mesék is ehhez az irányzathoz sorolhatók. Legalább százezres a passzív rajongótábor, akik inkább a műfajra épülő „egyebet”, szerepjátékokat, számítógépes programokat használják, és ötvenezer főnyit tehet ki az állandó, lelkes olvasógárda. Mivel a többségük fiatal és diák, a könyvek ára ezer és ezerötszáz forint között mozog, a drágábbat ugyanis nem nagyon tudják megfizetni. Egy –egy író átlagosan bruttó 500-600 ezer forintot keres regényenként, sokan közülük azonban nem is a pénzért csinálják: Pálinkás doktor a regényírói tiszteletdíját egy alapítványnak utalja át, Szélesi Sándor ingyen írja és szerkeszti az újjáélesztett magyar sci-fi magazint, a négy-hatezer példányban kiadott „Átjárót”. Ő úgy fogalmazza meg ezt: „Kicsit lököttek vagyunk.” Bogdán Miklós pedig azt tervezi, hogy az általa kiadott könyvek azon példányait, amelyek egy év alatt nem mennek el, ingyen felajánlja majd iskoláknak, könyvtáraknak.
Arra a kérésre, vajon miért bújnak el ezekben a különleges világokban manapság a szerzők és olvasók, ezeket a válaszokat kaptam:
– A regényekben a mindennapok problémái is felfedezhetők. A fiatalok most óriási nyomás alatt állnak, a történeteink lehetőséget adnak neki arra, hogy kicsit kimeneküljenek a mindennapok szorításából, és ugyanakkor megoldásokat látnak különböző helyzetekre – vélekedett dr. Pálinkás Imre. – A kreatív korban lévő srácok kreatív példákat igényelnek, szeretik az elme nagy ugrásait.
– Ki ne akarna kipróbálni egy másik életet? – kérdezte Bogdán Miklós. – Néha jó belebújni egy egészen más jellemű hős szerepébe. Olykor a mesében megtapasztalt érzések átvihetők a valóságba is. A gyáva például erőre kap.
– Ez egy jó fantázia-játék – állította Szélesi Sándor. – És miért is olvasnak mások szerelmes regényeket vagy néznek valóságsókat?
Szélesi Sándor és alkotótársai most arra készülnek, hogy keverve a sci-fit és a fantasyt egy regénysorozattal feldolgozzák a harmadik évezredet, méghozzá úgy, hogy visszamenőleg átírják az emberiség történetét.”
Legutóbbi hozzászólások