Tegnap este Balázs (Larsen) hívott, hogy ugorjunk már le a Mersics-pincészetbe pár üveg borért, amivel a kollégáit meg akarja lepni karácsonyra, én meg rábólintottam, mert semmi dolgom nem volt, mert régen jártam ott, mert csak. Lecsorogtunk hát a Balaton-partra (Óbudaváron keresztül), az utak felett csúnya köd kavargott, az előttünk haladó autónak ferde volt féklámpája. Egy idő után lekanyarodtunk balra és sötét szőlőtőkék között zötyögtünk felfelé, végtelennek tűnő, hófoltos földúton, egészen addig míg egy másik autó megálljt nem parancsolt.
Gyalog folytattuk utunkat, már csak pár lépés volt a pince. Túljutottunk a dombtetőn, majd kiléptünk az erdősorból, és akkor elém tárult a táj a magasból. Telihold volt, amit fátyolos felhők takartak és szétoszlatták a fényét az égen. Láttam alul a Balaton elhúzódó sötét foltját, a völgyecskében falvak fényeit, fölöttük pedig a szemben őrködő másik dombot. Vékony ködfoltok kúsztak lent, alig láthatók, és csend honolt mindenütt.
A pincészet is olyan volt, mint a mesében vagy gyermekkori emlékeimben, felaggatott paprikák, mázas tányérok a falon, pálinkás- és borospoharak a polcokon, csíkos terítő az asztalon és faragott székek az előtérben, fehér sparhelt és a múlt emlékezeteként egy tányéralátét méretű, ötven éves, túlmázolt Rákosi-festmény a mennyezet alatt, nekidöntve pár pohárnak. Magában a pincében hátul két sorban hatalmas hordók, bennük többnyire rajnai rizling, legvégén bedőlt fal, elvásott gerenda, alatta poros borospalackok, amiket évek óta nem bolygattak – amolyan pincehangulatszerűen.
Mersics Balázs (igen, Balázs ő is), töltött a palackokba, amiket utána dugóztak, és aztán megkérdezte, kérünk-e pörköltet. Naná, hogy kértünk, amiután meg kellett kóstolni a frissen füstölt kolbászt is. Teljesen elvarázsolódtam, december 22-én este, és arra gondoltam, a fenébe a tengerpartokkal, távoli hegyekkel, kínai menűsorral, ilyen is csak itt van, ezen a tájékon.
A kocsihoz visszafelé megfordultam és megint gyönyörködtem egyet a teliholdas tájban. Tavasszal, nyáron, ősszel gyakrabban járok a Balatonnál vagy éppen fölötte, télen azonban ritkán szabadulok ki oda. Ám a tél sem csúnyább itt, mint a másik három évszak. Az ember áll a hegyen, kicsit didereg, látszik lélegzetének párája, előtte azonban ott van ez a palackba zárt kicsiny, hófoltokkal tarkított világ – gyermekkorának és jelenének világa. De jó, hogy itt semmi nem változik.
Legutóbbi hozzászólások