Tegnap James Bond estét tartottam. Kíváncsiságból és méregből. Kíváncsiságból (1.), mivel a Daniel Craig megformázta Bond a Casino Royalban nagyon nem jött be, s kíváncsi voltam, vajon egy második megnézésre ugyanez lesz-e a véleményem róla; illetve kíváncsiságból (2.), hogy ha A Quantum csendjét, amely fél órával a Casino Royal után játszódik, együtt nézem az előzménnyel, akkor vajon milyen lesz. Hát más lett: sokkal követhetőbb, mivel a visszatérő szereplők jelleme és hozzáállása egyértelműbb, bár az is látszott, hogy a gyors történések során Bond karaktere viszonylag gyorsan változott szociopata taplóból jól öltözött mesterügynökké.
Aztán említettem a bennem feltámadó mérget is, méghozzá a kereskedelmi televíziózás gyökérsége miatt. Már megszoktam az egyre bugyutább reklámblokkokat, de nem tudom megszokni a durva és brutális lekeveréseket. A Casino Royalt két M&M csokigolyó segítségével keverték le, amely annyira felháborító, szörnyű és elképzelhetetlenül bunkó volt, hogy ott és rögtön elhatároztam, hogy soha de soha többé nem fogok M&M csokigolyót venni. Ha egyedül az lesz kaja a földön, akkor is inkább elrágcsálom a cipőtalpamat, mint sem hozzányúljak, a gyermekemnek pedig a kezemből adok, nem a csokigolyókból. (Amúgy is hátviszketősek azok a poénosnak tartott plakátok és reklámszövegek, amiket látunk tőlük nap mint nap az utcán vagy a tévékben.) Szóval felhúztam magam, mert olyan volt, mintha idő előtt kellett volna kiszállnom a sztoriból. Megvonták tőlem az utolsó másodpercet, így aztán elő kellett keresnem A Quantum csendjét.
És őszintén a véleményem? A Burne-fiú kicsit kevesebb hullát hagy maga mögött. Pláne a barátait és a szeretőit nem nyírják ilyen ütemben. Nekem jobban tetszik.
Legutóbbi hozzászólások