Habár csak két délutánt terveztem kint tölteni a könyvfesztiválon, a Millenáris Parkban, azért sikerült harmadik napon (a rendezvény negyedik napján), azaz vasárnap is kimennem. Nem bántam meg, mert- akárcsak az előző két nap – hangulatos volt, egy barátságos kis zúg a park sarkában könyvek és olvasók között, a Tuan-Galaktika pavilon mellett. Sokan megjelentek, ismerősök – László Zoli és a felesége, Antal Józsi, Nemere István, Pálinkás Imre, Kasztovszky Béla… és sorolhatnám – illetve számomra még nem ismert arcok, mint például Benyák Zoli. És velük aztán jó volt a menekülés az eső elől, a beszélgetés, az ugratás, a szénsavmentes melegvíz ívás és vörösborozás egyaránt.
Vasárnap azonban volt egy kis vita egy olvasóval, aki Philip K. Dicket keresett a Galaktika pultjánál, majd a többi könyv ajánlgatására kijelentette, hogy ő csak ismerős neveket olvas. Lehet, hogy a kelleténél talán kicsit erőteljesebben mondtam meg a véleményemet, de mentségemre legyen mondva, a téma mindig is piszkált egy kicsit.
Két okból is. Egyrészt minden író, azaz az ismertebb szerzők is, produkál gyengébb műveket. Így van ezzel a manapság kissé túlértékelt Dick is, aki letett zseniális regényeket az asztalra, de jó pár munkájának a színvonala alig veri a közepest. Ám ez még nem hozna ki a sodromból, mert lehet szeretni minden írót, tessék ott van jó példa erre Ron Hubbard, akit a rajongói a világegyetem legzseniálisabb szerzőjének tartanak, holott amihez igazán értett, az az egyházalapítás. Ami kihozott a sodromból az az volt, hogy mindezt lazán odavágják egy írónak. Mintha azt mondanák: „Én téged, vazze, nem olvaslak, mert nem tudom, ki vagy.”
És itt van a másik pont, ami miatt a dolog birizgálja az igazságérzetemet vagy mit. Évek hosszú során át a magyar SF-kiadás jórészt Isaac Asimov regényeinek újrakiadásából állt, és olyan bukásokból, mint Dan Simmons Hyperion-sorozata vagy Tad Williams Másvilág-sorozata, amelyek megérdemelték volna a sikert. Azok a kiadók, akik bevállalták Magyarországon az új nevek bevezetésének rizikóját, azok ilyen olvasókon csúsztak el. „Majd elolvasom hatvanadjára Asimovot, nekem jó az, amúgy sem tudom, ki az a Simmons.”
Egy kis bizalom kellene csak az új szerzők irányába. De lehet, hogy az önállóság hiányzik. Az az olvasói merészség, hogy elolvasom egy új szerző könyvét, és én eldöntöm, tetszik-e. Megadom neki a lehetőséget, legalább egyszer. Mert mindenki, aki ír, legalább egyszer megérdemli.
Legutóbbi hozzászólások