A hétvége péntek estével kezdődött, amikor is a Csengery úti Himalaya és Maharaja indiai éttermekbe mentünk Kamper Gergővel a Lucullus Baráti társaság szokásos vacsoráinak egyikére, amely most Trinidad és Tobago ízeit volt hivatva megismertetni a gasztronómiai élvezetet kedvelőkkel. A szakács Jham Kulvinder Singh készítette el kalandos úton hazánkba érkezett alapanyagokból, melyben itthon ismeretlen fűszer épp úgy volt, mint cápa. Szakácsunkat a Lucullus elnöke, Turóczi Gábor, egyébként csak Kukinak becézte, a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért.
Túró és Kuki nyitották meg az estét. Beszédükben Trinidad és Tobago konyhaművészetét vázolták fel. Az előzetes anyagból idevágok egy részletet: „Míg a Trinidad és Tobagón élő nemzetek, valamint az itt megtalálható alapanyagok alapján szerintem tökéletesen meg lehet határozni a helyi gasztronómia irányvonalait, a történelmi, földrajzi, vallási és egyéb ismérvek már nem annyira számottevőek ezen a téren. Az ország lakosságának közel 40-40 %-át kitevő indiai és afrikai leszármazottak gasztronómiai kultúrájához több kínai vendéglő, valamint arab jellegű ételkészítési szokás is társul…
Az első dolog, ami szembetűnik Trinidad és Tobagón, hogy itt a kertben csupa olyan dolog terem, ami nálunk nem. Ilyenek a „hagyományos” és kínai kókuszdió, a mandarin, banán, citrom, lime, papaya, többféle mangó, okra, manióka, gyömbér, kakaóbab, valamint a számunkra szinte teljesen ismeretlen növények, mint a kalulu, a dasheen (vagy taro) , a kalabash, a jo cai, az okra, meg hasonlók. Viszont a helyiek nem tudnak olyanokat megtermelni, mint a szőlő, az alma, körte, karalábé, répa, krumpli, retek, amiért bosszankodnak is – számukra ezek az egzotikusak, amiért a boltban, vagy a piacon szép summákat kérnek.
A másik dolog, ami kijózanítóan hathat az európaiakra, hogy a legjobb banán is 5-10 centis csak, ráadásul mézédes, a mandarin meg méregzölden is sokkal finomabb, mint az otthoni kémiasárga. A kókuszdió teje például üdítő folyadék itt, amely életerőt ad és finom is – hozzánk meg csak a szürke, kemény „dobozba” zárt „hús” jut el. A gyömbér puha, nagyon zaftos és az íze is sokkal teltebb, „kerekebb”, a kalulu pedig, ami igazából egy spenótféle – olyan karakteres és erőteljes ízzel rendelkezik, hogy utána garantáltan nem lesz kedvünk egy ideig magyar spenótot enni. Pláne, hogy a helyiek hagymával-fokhagymával főzik fel, gyömbérrel és a kertből jövő azonosíthatatlan zöldfűszerekkel (ilyen pl. a shado beni) fűszerezik, sárgaborsószerű dallal, azaz lencsével, valamint baszmati rizzsel tálalnak. Így indulhat egy helyi reggeli, amihez mindenképpen dukál roti is, azaz a chapati-szerű lepény, ami lisztből, vízből, olajból, sóból és szódabikarbónából áll, és egy vaslapon van kisütve. A lepényre szórhatunk reszelt csicseriborsó-darabkákat is.
Egy másik alternatíva lehet például a lokális zöldbab, amit olajon átsütnek, majd helyi curry fűszerkeveréket, almchar masalát, gyömbért, sót és zölfûszereket adnak hozzá. Mindenki nagy kedvence az utcán árult Double-s lepény, amelyben csicseriborsó van, mango chutney-val (szósszal) és chilipaprikával.
Napközben már előjöhetnek viszont a „tartalmasabb” étkezések is, ahol barnababos curryt, főtt „főzőbanánt” és krumplipürét ehetünk, vagy főzött maniókát, kaszabét (amelynek kimondottan cukros-banán íze van) – ezek pedig már egyértelműen afrikai hatásokra utalnak Nadine Johnson szerint. Érdemes nagyon kiemelnünk a bácskai rizseshúshoz hasonló csirkepiláfot is (pilau, amiben van tarkabab és sötét kínai szójaszósz is), a panírozott és rántott bébicápa-burgert házi tésztában tálalva (bake’n shark). Utóbbi azért is jó, mert a növendékcápának teljesen csirkeíze van, frissen sütik hozzá a kenyeret, és százféleképpen ízesíthetjük – mi saját magunk. Érdemes kipróbálni hozzá a mango chutneyt, a pepper sauce-t, a chadon benit, a fokhagymamártást – garantáltan feledhetetlen élményben lesz részünk, nagy örömmel fogjuk enni az ételt, pláne, mert a fehérhomokos, délceg-kókuszdiós-pálmafás, paradicsomi Maracas Bay-en szolgálják fel, ahol hangos reggae zene és a két-háromméteres hullámok adják a háttérzajt. A helyiek rendkívül kedvelik a garnélát, a homárt, a királyrákot (crab), amiket általában helyben készülő curry fűszerkeverékekkel készítenek, kókusztejben fürösztenek, de a helyi termésű karibi curry fűszerkeverékkel ízesített, zsenge kecskehús is sok család kedvelt étele.”
Előzetesnek elég ennyi, sőt, annyira elég, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Mindenesetre külön is megismerkedtünk pár fűszerrel, illetve mindjárt a legelején szószokkal. Amikor letelepedtünk asztalunk mellé, három fehér tálkában három szósz fogadott minket: a fehér fokhagymaszósz volt, a legveszélytelenebb. A narancssárga a mango chutney-val, kicsit édeskés, enyhén csípős, a vörös pedig tüzet köptetően orrfolyós és könnyeztetős pimentos paprikával készült szósz. Mindezekhez lepényeket kaptunk, és mártogattunk, illetve igyekeztünk kemények lenni négy csodás asztaltárs közé szorulva: férfiember nem sír, akármi is történjék. Ugye. Vagy nem.
Aztán a könnyedebb előételek következtek: burgonyacurry csicseriborsóval és kicsit édeskés, vöröses pelau rizs. Külön érdekesség volt a házi készítésű okra, amit Magyarországon nem lehet sem kapni, sem enni. Ezek után érkezett a cápacurry (Maracas öböl-béli cápából), paradicsomos szószban, majd kókuszos csirkecombok, tobagóias szájíz szerint. A végén kókuszos-fagyis édesség, a sok csípős íz után egy kis hűvösség. Könnyed menűsor volt, kényelmes tempóban, remek ízekkel.
A vacsorát azonban nem csak az ízek emelték különleges élményszintre, hanem az ismeretek is. Lapozgattunk szakácskönyvet (kifotóztam pár receptet belőle), forgattunk tobagói dollárt, néztünk fűszert, rágcsáltunk paprikát (legalábbis én megtettem). Emellett a társaság is remek volt, a lányok ugyan viszonylag hamar eltávoztak, de Túró és Kuki utána mellénk telepedtek. Kellemes fehérbor mellett zártuk a csütörtököt.
Aki nem hiszi: járjon utána…
Legutóbbi hozzászólások