Volt egy kis elmaradásom a Heroes-zal kapcsolatosan. Mert habár a hazai tévé már leadta, sőt, a tengerentúlon még régebben vetítették, én valahogy lemaradtam a második évad utolsó öt részéről. Most, hogy nem kell sietnem a regényírással (mert jövő tavasszal jelenik meg), csak úgy lazításképpen rászántam a sorozatra a vasárnapot.
A második évad tizenegy rész, amelyből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. A vírusfertőzéses ötletben sokkal több volt az első hét epizód alapján, mint ami azután benne maradt – kár a rengeteg kihagyott lehetőségért. Mindennek ellenére a történet lezárása tetszett, csak – mint azt a forgatókönyvírók sztrájkja miatt lehetett talán érezni – kicsit gyengébb volt egy átlagos résznél.
Jött aztán a harmadik sorozat, amelynek az első epizódja felvetett megint egy sor kérdést, és remek ötleteket hozott be a Heroes világába. Egyet kivéve. Sylar az első évadban is idegesítő volt, nem szólva arról, hogy a végén ott volt az a véres csík a csatornához – arra tényleg ideges lettem. A második évadban végig attól tartottam, hogy valamelyik forgatókönyvírónak eszébe jut visszaadni az erejét, és Sylar ott sem bukik el. Amikor aztán kiderült, hogy a harmadik évadban is ő lesz a problémát adó két szál egyike, erősen elgondolkodtam, érdemes-e megnéznem a folytatásokat.
Mert kezdem unni.
Mindenesetre adtam egy esélyt, így a levetített három epizód mindegyikén túl vagyok. Ezek alapján az a véleményem, hogy a sorozat kicsit gyengült. Nem tudom, az erő fogy-e ki belőle vagy a készítők nem tudják, merre vigyék tovább, egyet mindenesetre elmondhatok: a Petrelli mamát és Sylart nagyon gyorsan ki kellene írtani a történetből. Mert ha nincs valami nagy változás, akkor az unalom öli meg a nézőt, nem pedig a várakozás hétről hétre.
Vérfrissítést a Heroes-nak!
Legutóbbi hozzászólások