A sok jó kritika és a Szefantoron elhangzott dícsérő szavak miatt elkezdtem olvasni a Pörgést (amúgy veszélyes olvasni, ha az ember éppen ír, mert befolyásolhatja). Éppen időm is volt, „hála” – remélem – ideiglenes lesántulásomnak. Az első oldalon ért aztán az első stressz, megijedtem az alábbi két mondatnál: „A napnyugta jelentette a legjobb időszakot. A part közelében Teluk Bayur kikötője felé tartó teherhajó fények gyöngysorává változott a víz feketeségében, amint erőfeszítés nélkül siklott előre.” Itt legalább két dolog hiányzik, jöttem rá, miután nyolcszor végigolvastam a bekezdést. Az egyik, hogy ez a napnyugta után történt, a másik, hogy egy (határozatlan névelő) teherhajóval. De persze lehet valami a lemenő nappal is, aminek fénye teherhajó-fények gyöngysorává változik, vagy több teherhajó lehet gyöngysor; igen, azt hiszem, az is zavart, hogy egyetlen egy teherhajót nehezen tudok a fekete felszínű vízre gyöngysort vető csodaként elképzelni egy gigászi kikötő félkaréja előtt. Megnéztem a fordítót (Gálvölgyi Judit), és a fenti ellenére bizalmat szavaztam. Nem tettem rosszul, mert hasonló nyelvi botlás azért kevés van a műben. Bár – hozzáteszem – a jelzős szerkezetek bonyolultsága néha most is megakaszt olvasás közben, de ezt is meg lehet szokni, vagyis egyszer-kétszer még belefér a visszaolvasás a szövegbe, nem zökkent ki túlságosan. Illetve a korrektúrahibák néha megbökik a szememet, de hát az vesse a szerkesztő-korrektorra az első követ, aki nem követett el hasonlókat ilyen munkában – azaz nekem még csak meg sem szabad közelítenem a kavicsos helyeket. Már rég száműzettem magam a füves pályákra.

De hogy a regényről is szóljak: scifiben ritkán találni ilyen nagyszerű művet, mely ennyire élő karakterekkel eredeti és tényleg tudományos történetet villant fel. A tudományos oldal nem nyomja el a személyes sorsokat, a visszaemlékezés-jelleg pedig fenn tartja a feszültséget még a tudományos szövegek viszonylag izgalommentes részeinél is. Már most megérdemeltnek tartom a tavalyi Hugo-díjat, bár – és ezért írok most félúton a regény olvasása közben – még tucatnyi irányba nyithat a történet, mely mind jobb és jobb befejezést ígér. Kíváncsi vagyok, arrafelé megy-e, ami nekem tetszene… de csakazértsem lapozok előre.

Amúgy sem szokásom.

Egy gond van csak: nem ártana, ha a darab nem háromszereplős lenne (de jobb esetben is csak hat). Tyler életének szereplői közül többet meg kellett volna mutatnia az írónak (mint a Giselle-es eset), akkor talán színesebb lett volna a sztori, vagyis nem tűnt volna néha túlírtnak. Sajnos a kevés számú elgyűrt mellékszereplő miatt a főszereplő Tyler érzelmi világa így túl egysíkú lett: folyamatos sóvárgás Diane után, mintha az élete csak ebből állt volna. Ez leginkább az olvasónak fárasztó. Tehát vagy húz Wilson vagy pár jelenet pluszban bekerül más szereplőkkel, élethelyzetekkel is a sztoriba – de ez csak egy hazai szerkesztői vélemény…

Na. De olvasok tovább…

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás