Már megint csak hosszú volt a hétvége, és persze teljesen egészségtelen, nem csak ha a kialvatlanságot és a szervezetbe bevitt mérgeket tekintjük, de ha az időpontokat is nézzük, hogy ezek a mérgek mikor kerültek be a szervezetbe. Mert sem a hamburger nem jó hajnali négykor, sem a birkapörkölt hajnali háromkor – de mit tegyen az ember, egyszer egy évben van szülinapja, egyszer egy évben van HungaroCon és hát esküvők sem gyakorta vannak (nem az enyém).
Szerdán kezdődött azzal a pókerpartival Tiboréknál, és csütörtök reggel folytatódott a szülinapi ananásztortával (az ananász egy tortába keverve nem fogyaszt). Aztán Trombitás este, és köszönöm mindenkinek, aki eljött (akárcsak az iwiw-es, telefonos, MSN-es jókívánságokat is). Kellemes vendégből nem volt hiány (nahát, Flora meg külön örömteli döbbenet volt, nem mintha többet tudtam volna beszélni vele, mint Olaszországban, de jó volt látni), és a meglepetéseket is köszönöm. Kijelentem, hogy mostantól pipázom is, és hűsölök írás közben, sőt, mivel van már tollam, amivel vákuumban tudok írni, úgy készülök az űrbe… Ja, és a Galaktika Baráti Kör tagja lettem. Plusz van miből tökrántottát csinálni… Meg még sok minden…
Pénteken aztán még erre is ráhúztunk Salgótarjánban. Az Avana közgyűlése után (ahol két nagyon lényeges döntést is sikerült az egyesületnek hoznia a jövőre nézvést) tábortüzes-gitáros estét tartottunk, meg hajnalt, ugye. Béla és Benedek gitároztak, amíg a gitár illetve az ujjuk bírta. A környék visszhangzott, nekem meg eszembe jutott egy sci-fi regény ötlete, a nagy szovjet klasszikusok nyomában járva. Komolyan: berakom valahová a sorba. „Könyvek, amiket 2040-ig meg kell írnom.”
Szombaton a Dreamworld előadáson persze némi egyensúlyzavarral küzdöttem, kapaszkodtam is a székbe tisztességesen. Sajnos le kellett lépjek délután, mivel esküvőre és lagzira voltam hivatalos este – természetesen Budapesten. Pedig maradtam volna, mert HungaroCon is csak két és fél nap. Mindegy, még nem tudok két helyen lenni (ajánlott olvasmány a Kétszázadikban). Éppen a Vajdahunyad vári templomból jöttünk kifelé, amikor láttam, hogy van pár nem fogadott hívásom. Csörögtem Botondot, hogy gratuláljak (gratulálok most is!), de ő gratulált először. Ismerve a mi végzetesen vicces kedvű társaságunk alávaló tagjait, naná, hogy nem hittem el. Junnak sem. Csák Tominál már gyanús volt a helyzet, de ki tudta akkor, mit itattak vele???
Szóval a Vér és verejték Zsoldos-díjas. Nem hittem volna. Miért? Mert sokan mondták, hogy sok jó novella van, és miért ne nyerje László Zoli Csendje vagy más. Különben is, a novellám inkább allegória, példázat a múlt század harmincas-negyvenes éveinek észak-amerikai próza stílusában (chelloveck Bradbury írásaihoz hasonlította, nagy megtiszteltetés volt nekem), mintsem a megszokott, klasszikus sci-fi. Szóval sokesélyes volt, és nem tudhattam, ki szereti a zsűriből az O’Henrybe oltott fantasztikumot. Illetve érthető, érezhető-e a mögötte meghúzódó írói szándék.
A lakodalmon, aztán már lehetett ereszd el a hajamat. Kitáncoltuk magunkat és mulattunk hajnalig. Fél öt magasságában sikerült hazakeveredni, ahol még idejében értesültem egy aznap délutánra tervezett kerti partiról. Addig arra gondoltam, visszamegyek Salgótarjánba vasárnap reggel, viszont így már változott a helyzet (mondjuk fel sem tudtam kelni tizenegyig). És vasárnap délután végre dolgoztam is: a Jumurdzsák gyűrűje regényt beszéltük át bodzaszörp és grillezett csirkemell fölött Pierrot-val…
Este Jun – a hét csúcspontjaként – felhívta a figyelmemet egy Népszabadság online-on megjelent cikkre. Azt írta az újságíró: „Hiba lenne a műfajra rálegyinteni, ugyanis a Magyar Írószövetségen belül már saját szakosztálya van a fantasztáknak, s a kiadók is igyekeznek mind több neves szerzőt is megnyerni a műfajnak, amelynek művelői arról fantáziálnak, köteteik és blogjaik tananyaggá is válhatnak.”
A fantáziáló fantaszta üdvözletét adja már valaki át az újságírónak egy Baromi Nagy Magyar Értelmező Kéziszótárral együtt. Amúgy jól vagyok.
Legutóbbi hozzászólások