Tegnap elsuhant fölöttem az idei év első gólyája. Nem magasan, talán hat-nyolc méterre, kitárt szárnnyal, a csőrében egy gallyal. Első pillanatban meghökkentem, érdekes élmény, amikor egy hatalmas madár ennyire közel van, aztán láttam, hogy egy régi üzemi kémény tetejére száll le, és egy félig kész fészekhez hozzáilleszti a gallyát.
Először az jutott eszembe, hogy lám, itt a tavasz, már le sem lehet tagadni. Évekkel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy a Somogyi Hírlapnál elkezdtem újságírói pályafutásomat, az szintén tavasszal volt, és az első cikkeim egyike a gólyákról szólt. A rutinos kollégák (akiknek persze megvolt a maguk jól bejáratott területe a mezőgazdaságban, bíróságon, kórházban…etc… ) , amikor bejelentettem, miről akarok anyagot írni, csak mosolyogtak, hogy gólya, ugyan már! A szerkesztő a fejét ingatta, ugyan már! Mit lehet írni a gólyákról?
Én akkor azt hittem, hogy majd hangulatos anyagok kerülnek ki a kezem alól – ám egy megyei lap nem a hangulatokra van kihegyezve, hanem az adatokra. A gólyás cikk is megszületett, volt benne egy kis hangulat, és persze számok a Duna-Dráva Nemzeti Park szakemberétől, hogy hány a gólya és mikor és mire föl. Képet a legfiatalabb fotós kollegina, Mónika készített.
És megint itt vannak a gólyák… Ők visszajönnek…
Legutóbbi hozzászólások