Jean-Pierre Jeunet hét évvel ezelőtt készítette el Audrey Tautou főszereplésével a Hosszú jegyesség című moziját. Jeunet egy zseni, mindig ámulva nézem hihetetlen hangulatos filmjeit, a gyönyörű, szinte festménynek is beillő képeit, mindenki mástól különböző történeteit. A Hosszú jegyesség azonban szerintem még Jeunettől is a legjobb. Sorsról és végzetről mesél, szerelmet és halált sző egybe az első világháború poklában. Egy hete adta le valamelyik csatorna éjfél körül és én megint odaragadtam elé.
Az első világháború bizonyos szempontból borzalmasabb volt mint a második, sokat foglalkoztam vele, a korszak mindig is érdekelt. A Nagy Háború című, harctéri tudósításokból összeállított lapot (és régi pénzeket, bankókat) gimnazista koromban kezdtem gyűjteni a vasárnapi bolhapiaconVeszprémben. Akkortájt az összes lapszámot megkaphattam volna a különböző háborús frontok és és évek szerint több kötetbe kötve, de hogy is tudtam volna 12 ezer forintot összegyűjteni rá 1986-ban?
Szó szót követ: a korszak a kedvencem, Jeunet-t a Delicatessen óta szintén kedvelem, nem véletlen tehát, hogy amikor pár éve hallottam a filmről, akkor mindenképp meg akartam nézni. Azóta pedig ha látom a tévében, nem kapcsolok el.
A film nem a Nagy Háborúról szól, Jeunet fütyül a történelmi folyamatokra, császárokra, tábornokokra, seregmozgásokra vagy a frontvonalakra. A kisembert mutatja be, akinek a háború előtt békés polgári élete volt, vagy éppen a törvénnyel szemben próbált boldogulni, aztán jött a végzet és a háború poklában folyamatosan leépülve eljutott a legvégsőkig, az öncsonkításig. A film a francia és német lövészárkok közé kihajtott öt halálra ítélt katonáról szól – a háború utáni évekből visszatekintve. Mathilde (Audrey Tautou) ugyanis fel akarja kutatni halottnak nyilvánított vőlegényét, és a túlélőket megkeresve feltárulnak előtte a borzalmas történések. A kutatás alatt a másik négy halálraítélt sorsát is megismeri, sőt az élete összefonódik a mögöttük maradt túlélők életével is. Kiderül, ők hogyan vészelték át a borzalmakat, mi hajtotta őket, és mi határozza meg életüket ma is. Szégyen, bosszú, félelem – az emberi érzelmek olyan tárháza zúdul a nézőre, hogy nem is lehet egyszerre, első látásra befogadni mindet.
A film szerkezete rettenetesen bonyolult. Az időbeli ugrások, a sorsok kölcsönös egymásba fonódása olyan finom hangsúlyokkal építi fel a történetet, hogy ha az ember nem figyel egy kicsit, elveszítheti a fonalat. A szörnyű vagy éppen gyönyörű képek alatt végig ott lebeg a végzet tudata, amit oldanak az apró emberi gyarlóságok, mint például Mathilde apró kis mágiája, amivel a sorsot próbálja meg kitudakolni – mindenki ismeri ezt a típusú varázslatot: „Ha elérem a kocsit a kanyar előtt, akkor Manechet visszatér a háborúból”.
Számomra ez a film a filmművészet és a történetmesélés csúcsa.
Legutóbbi hozzászólások