Kedves Olvasó, ha követed blogomat, akkor tudod, hogy adós vagyok a szombat esti Euroconos beszámolóval: legutóbbi bejegyzésem ugyanis este hat előtt íródott, így ott le is zártam a történések felsorolását. Most pedig – ahogy a sorozatoknál mondani szokás – következzék a folytatás.
Miután a bejegyzést feltöltöttem, leballagtunk Marina Sirtis előadásra, amely érdekes volt ugyan, de kinek-kinek máshogy. A görög származású színésznő elbűvölte a helyieket, de nem sikerült ugyanezt tennie Németh Attilával, aki szerint egy jó adag színészi játék volt az érzelmekben, amiket előttünk produkált – például abban is, hogy Majel Barrett Roddenberry nevének említésére elsírta magát. De mindegy is, ha Marina játszott, hát azt jól tette, nem hiszem, hogy még egyszer találkozunk vele az életben, a trekrajongók pedig élvezték.
Ezek után következett egy teljes asztalos dedikálás (jellemző módon először Marina, majd Lukjanyenko lépett le – Lukjanyenko ezzel a „lazaságával” cseppet sem lepett meg, később egy díjátadón sem jelent meg, amikor neki kellett volna a díjat átadnia), majd a vacsora, amit ünnepi alkalomnak neveztek a helyiek. Rögtön lejött ez abból, hogy az első fogás nem tészta volt, hanem sonkaszeletek, szalámi, mozarella és gomba, olajos paprika, olivabogyó egy tányéron. Magdi közölte, hogy vegetariánus, mire kapott sonkát, mozarellát és gombaszeleteket. Furcsán értelmezik errefelé a vegetariánus fogalmát.
Én köszöntem, nem kértem a második fogásból, amely paradicsomos-rozmaringos pasta volt. Erre kaptam valamilyen félfolyékony sárgás rizst, megkóstoltam, de köszöntem, abból sem kértem; sem önmagában, sem balzsamecettel nem volt jó. Aztán hoztak salátát – ebből kis nyomoromat látva rögtön két asztaltársamtól is kaptam fél-fél tányért pluszban, s ezzel már megehettem a húst. (Magdi szegény hús híján savanyú tócsit és salátát evett – lásd a képen.) Az édességet el akartam passzolni, de abból már senki nem kért sem a mi asztalunk mellett, sem Roberto Quagliáék asztalánál.
Az étkezésnél a rendezők ünnepélyesen le is zárták a találkozót. Megköszönték a meghívott vendégeknek a megjelenést, s a felsorolásból mutatkozott meg, milyen sok tiszteletvendég is jött el Fiuggiba. Írók, mint Bruce Sterling, Ian Watson, Elisabetta Vernier, Szergej Lukjanyenko, tudósok, mint Geoffrey Landis és felesége, színészek, mint Marina Sirtis, Max Grodénchik, a Farscape-es Anthony Simcoe vagy a Trek-producerek közé tartozó Lolita Fatjo. (Kiderült az is, hogy Marinának március 29-én van a születésnapja, amire a szervezők külön készültek.)
Mielőtt felbomlott volna teljesen a vacsora rendje, átmentem pár percre Max asztalához, s odaadtam neki a Something Living-et. Arcán az öröm valódi volt (vasárnap reggel aztán Németh Attilától még a legutóbbi magyar nyelvű Galaktikát is elorozta – azt, amiben interjú van velem, s egy novella). Megbeszéltük, mennyire fontos egy novellában az első mondat, s hogy az mindent eldönt. Belelapozott a könyvbe, aztán le is akadt a „Hogyan készítsünk magunknak házi kedvenceket?” című írásnál. Vigyorogva közölte, hogy ezzel fogja kezdeni. Ennyivel azonban nem úszta meg, mert Magdi és Jun rögtön le is csaptak rá pár közös fotó erejéig, vele és kedves feleségével is.
Ezután mindenki átvonult a díszterembe, ahol a hazaiak legalább húsz díjat osztottak ki irodalom, képzőművészet, film kategóriában, majd következett az ESFS európai díjainak átadása. Az idei év végre meghozta a Galaktika által várt eredményt: az országok – nem kis mértékben az Európában egyedülálló magazin miatt – a Metropolis Médiát választották a kontinens legjobb kiadójának. Attila örült, a feszültség egy csapásra távozott belőle (talán az oldalsó képen látszik is ez), és mi is vele örültünk, illetve a többi díjazottal, akik helyes kis üvegemléktáblát kaptak az oklevél mellé ajándékba.
Az este egy gyors jelmezversenyt követően buliba csapott át (vonatozás meg kis tánc) és kötetlen beszélgetésekbe. Hajnali háromkor lett számomra vége, illetve mivel az órát előre kellett állítani, veszítettünk még egy órát. Négy és fél óra alvás után nem volt könnyű ébredni és reggelizni menni – ám mindenképpen érdemes volt, mert vasárnap reggel már voltak gyümölcsök is a kínálatban. Így esett, hogy egy joghurtra egy narancs, egy kivi és egy banán lett a reggelim, a gyomrom óriási megkönnyebbülésére.
Az Eurocon kábé ennyi is volt, mert aztán én kábán még két órát aludtam, és mire felébredtem, nekünk ki kellett költöznünk: fél kettőkor indult a reptéri járat. Kis elemózsiás csomagot kaptunk, aztán hajrá. Repülni azonban nem repülünk még ma: a délután egy hatalmas római séta volt, és egy kellemes pizza egy kisvendéglőben a belvárosban. Holnap ismét városnézés, s majd csak éjféltájban érkezünk szeretett fővárosunkba.
Ami – mindenképpen meg kell jegyezzem – szerintem szebb, mint az olasz főváros. Hiába, no. A szívem hazahúz.
Legutóbbi hozzászólások