Múlt hétvégén megint volt alkalmam meghallgatni a filmvilág egy híres alakját a Puskin moziban: most Joe Eszterhas látogatott el Budapestre. Két kemény nap következett vele, és nem csupán vele, hanem feleségével és két fiával is, akik szintén eljöttek, és beültek az első sorba. Naomi sokszor emlékeztette férjét egy-egy eseményre, illetve közbe is szólt, szóval némiképp családias volt az előadás hangulata. Most én sem veszem annyira beszámolósra, mint Oliver Stone esetében, inkább csak lazán idézgetek érdekes dolgokat.
Tudni kell, hogy Eszterhas hat évesen került ki Amerikába 1950-ben. Menekülés közben született és élete első éveit egy osztrák menekülttáborban töltötte. Clevelandben telepedtek le, és meglehetős szegénységben éltek. Ahogy mesélte, az utca tanította meg sok mindenre, többek között, hogy mikor kell engedni és mikor kell kiállni magáért. Ahogy aztán a válaszokból kitűnt: inkább kiállt magáért – kevesen mondták valószínűleg Paul Verhoeven arcába, hogy „átmegyek hozzád és megöllek”.
Büszke volt a magyarságára és magyar habitusára. A kérdéseket magyarul is értette (nagyjából), bár beszédét csak pár magyar szóval dobta fel. A témát a hétvége alatt levetített két filmje vezette fel, az egyik az Elemi ösztön (amit mindenki ismer), a másik a Music Box volt (amit alig ismernek). Ez utóbbi alaptörténete magyar: a nyolcvanas évek végén perbe fognak egy László Mihály nevű menekültet Amerikában azzal, hogy ő volt az a nyilaskeresztes tiszt, aki a háború végén hírhedt lett kegyetlenkedéseiről. Mihály lánya ügyvéd, és hisz apja ártatlanságában, ezért elvállalja a védelmet. Személyes érintettsége miatt megszenvedi ezt, és persze a végkifejletet is… A film sok mindent feltár a borzasztó múltból, de Eszterhas számára még többet jelent: kiderült ugyanis a bemutató után pár évvel, hogy az ő édesapja is háborús bűnös. Hogy ezt ez a karakteres pasas épp úgy nem tudta feldolgozni, mint a Jessica Lange által megformált László Anna, az nagyon is átjött a beszédén. Elmondta, hogy ezután még a gyermekeit sem engedte a nagyapjukhoz – amit most már ugyan nagyon bán… de már késő.
Az Elemi ösztön kivesézése élvezetesebb volt kicsit. Eszterhas kevesebb mint két hét alatt írta meg, és a forgatókönyvért hárommillió dollárt kapott (amivel rekordot döntött akkor). Paul Verhoeven ráköltött még egy kevés pénzt az átírásra (ha jól emlékszem, kétmillió dollár hangzott el) hogy aztán rájöjjenek, hogy az Eszterhas által írt draft a legjobb, és ez is lett leforgatva. Minden jelenetnek megvan a helye, juttatta el erre a következtetésre az író a hallgatóságot, viszont az ominózus Sharon Stone jelentet és kamerabeállást nem ő találta ki. A film végéért „keményen és keserűen” harcolt, de a rendező és Michael Douglas elképzelése győzött: az Elemi ösztön pozitívan zárult.
Hollywoodról megvan a véleménye. Volt pár film, ahonnan szerette volna levetetni a nevét, miután átdolgozták a könyveit. Akadt, ahol sikerült, máshol viszont nem: a honoráriumát vissza kellett volna fizetnie (de a malibui ház fenntartása sokba kerül). Az Egyéjszakás kaland átírása miatt például beperelte a stúdiót, és nyert. Nem szereti a kialakult gyakorlatot, hogy a forgatókönyvíró végighaknizza a stúdiókat. Nem forgat sorozatot (bár a Hollywoodi fenevadak könyvéből egy minisorozatot előkészítettek), a miért-re adott indoklása szerint az első körben mindenkit magára haragítana úgyis. Ezt egyébként el is hittük…
Eszterhas egyébként ösztönös író, derült ki a két nap során. Elég sok cikizést kapott tőle az a kérdező, aki ki merte ejteni a száján a paradigma szót. Nem ír treatmentet, nem ír filmnovellát, hanem ha összeáll a fejében a sztori és a karakterek, akkor rögtön leül forgatókönyvet írni. Nem sokat csiszolgatja, nem dekázgatja ki strukturálisan, ami jön, az nagyjából jó. Két-három változatig jut el, onnan számára nincs tovább, hiszen megalkotta a legjobbat, ami tőle telik. Számára a szikra az első draftban van, a többi pedig: „a saját írásunkkal tölteni egy hétvégét olyan, mintha Vietnamban lennél egy vietkonggal”.
Az írók elsősorban írók kell legyenek, másodsorban forgatókönyvírók, mert a történet a fontos – vallja, amiben én is hiszek. Történetet mesélünk el, amivel meg kell ragadnunk a közönséget. A karaktereken múlik minden, a jegyzetei során azokra koncentrál, amik fokozatosan egyre láthatóbbak lesznek. Aztán már csak az a dolga, hogy hagyja őket cselekedni. A karakterváltozás fontosságát a modern dramaturgia kliséjének nevezte, ő inkább lehántja a külső rétegeket a szereplőiről, hogy a lelkük legmélye láthatóvá váljon. Rákérdeztem, honnan meríti a női karaktereit. Mivel a felesége is jelen volt, diplomatikusan annyit válaszolt, hogy a környezetéből, és a múltjából. Mindent megjegyez. Sok háttérkutatást végez (a legélvezetesebb a Showgirls film kapcsán a Las Vegas-i kutatóút volt, erről Andy Vajna is ejtett pár szót), de következőkhöz tartja magát: „mindent tanulj meg a témával kapcsolatban, aztán felejtsd el, és használd a fantáziádat!”.
Legutóbbi hozzászólások