Valahol a Lehel piac magasságában, párhuzamosan a Váci úttal, a Duna felé eső oldalon van a Hegedűs Gyula utcában egy Laci! Konyha! nevű, 2011-ben alapított étterem. Az ajtó után vas lépcsőfokok visznek le a pincébe, ahol különös hangulat fogadja a betérőt. Látszólag majdnem romkocsma, de aztán pár lépés után kiderül, hogy mégsem: a rafináltan összeválogatott asztalok és székek, a hangulatos lámpatestek, művészkézzel festett falak és a hátsó részen a megdöntött tükör biztosítja a nagyon is egymáshoz illő, kellemes összhatást. Fiatalosan oldott, elegánsan retró, művésziesen pincebeli.
Az étlap is különleges, ugyanis naponta változik (a facebook oldalon követhető a napi ajánlat) és alig tucatnyi étel szerepel rajta. Sőt még annyi se. Négy előételből, négy főételből és három desszertből válogathat a vendég. Három menücsomag van: az elsőben előétel, főétel, desszert (3300 forint), a másodikban ehhez jár egy jolly joker, azaz ráválasztható még akármi (4300 forint), a harmadikban két előétel, két főétel és egy desszert található. Ezek után nem azért nehéz válogatni, mert az ember nem tud választani, hanem azért, mert nem tud mit kihagyni…
Joni barátommal ültünk be július 23-án a Laci! Konyhába! gyors ötletelés és még gyorsabb asztalfoglalás után. Én előételnek kacsamájat választottam fokhagymás baracklekvárral, illetve sertés-csirke terrine-t. Joni szintén terrine-t, de mellé házi kolbászt – biztos ami biztos alapon. Mielőtt megérkezett volna az előétel, rántott kagylót szervíroztak a pincérek, egy fél falatnyit, amolyan étvágycsinálónak, kiskanálon kismártással. Aztán jöttek a terrine-k, azaz a húspástétomok.
Sertéshús és csirke egy szeletbe összedolgozva, kicsit darabosan, immár hidegen és tömören, éppen ahogy kell. Melléjük kis kosárban házi kenyér, amit szintén helyben sütnek (még meleg is volt kicsit). Apró kis kockákban, falatkákkal élveztem ki a terrine-t, amely nem volt túl fűszeres, hanem éppen hogy csak kellette magát. Annyira omlós volt, hogy ha a ropogós kenyeret nem tolom alá, fogakra sem lett volna szükségem. Az előétel első fogása a régi nyári piknikek hangulatát hozta vissza.
A kacsamáj fokhagymás baracklekvárral összetettebb ízekkel kecsegtetett – tovább léptünk a második lépcsőfokra. Gyümölcshúsos, házi lekvárral körítették, illetve díszítésnek kis barackhab és némi zöld. A máj olyan könnyed volt, hogy szerintem csak a rá helyezett lekvár tartotta a tálon, állagra a laza pudinghoz hasonlítanám. A hús és az édes barack íze összecsengett, nem ütötték egymást, bár a barack kicsit tolakodóbb volt, naná, hiszen az a dolga. Én talán a májra erősebb fűszereket toltam volna, de ez már az én szám íze, nem a szakács hibája.
Joni mustárral feltálalt házi kolbászából kunyeráltam egy falatot. Amit szeretek: ha érzem a grillezett kolbászon a tűz ízét. Na, ezen ott volt. A grillalap fekete csíkjai között, mellett, fölött, előtt. Benne. Nem a füst, hanem maga a tűz. Az, hogy a kolbász nem paprikásan készül a Laci! Konyha! hátsó traktusában (vagy akárhol), az több teret enged magának a húsnak. Joninak csak a mustárral volt problémája, meg is akarta kérdezni saját-e vagy bolti, de aztán a főfogások elfeledtették vele a problémát.
A főételekből először a dorade edoes pürével paradicsom salátával és a nyúlcomb karalábé főzelékkel érkezett ki. A dorade nem más, mint tengeri keszeg, puha, fehér húsú hal, az edoes pedig egy gumó, amit a karibi és a kínai konyha előszeretettel használ, illetve a levele és a virága még a kertben is szép dísznövényként. El kell mondanom, hogy a halak elkészítése szerintem különös tehetséget igényel, mert egy gramm fűszerrel is el lehet rontani az összhatást. Ha meg nem fűszerezel, akkor mi marad? Jelen esetben a Joninak feltálalt halszelet teteje ropogósra sült, az alja viszont omlós maradt. Egy falatot kértem csak (megint) tehát nem élvezhettem ki teljesen, de az alapján tízből tízest adok arra a fogásra is, és sajnálom, hogy nekem kimaradt (bár a paradicsomot nem sikerült felfedeznem benne).
Az enyém volt a nyúl karalábé főzelékkel. Édesanyámnál nem így nézne ki a karalábéfőzelék, az biztos, de nem baj, mindkettőt szeretjük. A spenótzöld főzelék tetejét ropogós gyöngyhagyma ülte meg, mellette a csontról leválasztott, összegöngyölt nyúlhús. Itt volt egy kis gondom, ugyanis szeretem a nyulat és naaagyon fűszeresen szeretem, úgy, hogy a fűszer az első falatnál előtérbe tolja magát, a nyelv hegyén játszik a hússal, majd visszavonul, és a ropogós comb lesz maga az étkezés fő szenzációja. Esetünkben a fogás minden kétséget kizáróan egyedi és finom volt, de véleményem szerint nem elég merész.
Rib-eye zsályás risottóval és cukkinis, gyöngyhagymás, aszalt paradicsomos salsával – másodiknak mindketten ezt választottuk. A marha rostélyos puha volt és mennyei, tökéletesen a helyén kezelt ízvilággal, melyben az állat dominált. A zsályás rizs különvált, és remek hátteret adott a húsnak, akárcsak a salsa, amely hagyta kibontakozni a zamatot;ez esetben a kórusnak felelt meg egy operatenor és a szoprán szólista mögött.
Bresse Bleu és St. Félicien affine sajt fügés mustárszósszal és diós grissinivel – ha már bort ittunk, desszertnek sajtot kértünk. Ismét csak friss kenyérrel, falatról falatra élveztük ki az ízeket. A fügés mustárszósz, a belemártott grissini, egy roppanás, sajt és a szájban elömlő ízek… kellett borral öblíteni rendesen. Kicsit később kértünk kávét, illetve én capuccinót, Joni pedig ristrettót, sűrű fekete masszát, amiben kis híján megállt a kanál. A végén pedig a születésnapomra való tekintettel kis ajándékédességet is hoztak – igazán figyelmes és barátságos hely ez. Ajánlott mindenkinek, aki szereti a gasztronómiai kalandozásokat, ízléses tálalást és eredeti ízeket.
(A képeket az étterem honlapjáról kölcsönöztem. Sajnos nem vittem fényképezőgépet, így a fentebb említett fogásokról nincsenek fotók.)
Legutóbbi hozzászólások