Fura álmom volt megint, lezuhantam egy lifttel. Egy hatalmas toronyház emeletén szálltam be: tizenhat-tizennyolc emelet magasában. A folyosó egyszerű, de tiszta volt, hatalmas ablak nyílt a lépcsőházon túl a városra. A lift is hatalmas volt, világosabb réz-színű, fémes belső résszel, mindenféle díszítés nélkül. Álmodtam már ezzel a toronyházzal régebben és voltam már a liftjében is, de lépcsőztem is első lépcsőházában, ami meglepő módon keskeny és betonszínű volt.
Érdekes módon először a lift oldalra mozdult el velem, majd csak utána lefelé, s szinte rögtön zuhanni is kezdett. Amikor elemelkedtem a padlójától, először megzavarodtam, majd rájöttem, hogy zuhanok. Ekkor már hallottam is a kívülről beszűrődő zúgást és csikorgást. Egyre közelebb kerültem a mennyezethez, egyre gyorsabban zuhantunk. Megpróbáltam összegömbölyödni és a karom a fejem köré tenni, de alig mozdultak a tagjaim. Nagyjából mégis sikerült, amikor becsapódtunk.
Amikor magamra eszméltem az épület nagy előterében feküdtem, félig a lépcsőn, kifelé nézve a bejárat felé. Nyilván kizuhantam a liftből becsapódáskor. Nem tudtam mozdulni, és habár nem éreztem nagy fájdalmat, csak tompaságot, tudtam, hogy nagy baj van. A bal fülem zúgott, kicsit később kiderült, hogy alig hallok rá, kvázi megsüketültem arra a felemre.
Körülöttem nagy volt a felfordulás, amiből úgy vettem ki, habár a liftemben egyedül voltam, más sérültek is vannak. Emberek jöttek-mentek, idegesek voltak, rám nem figyeltek. Talán túl jól néztem ki. Megmozgattam a bal kezem, működött, ebből tudtam, hogy nincs gerincsérülésem. A jobb kezemre támaszkodtam egy lépcsőfokon.
Innentől az álmom egyfajta belső monológ volt, amivel lekövettem az eseményeket. Én azt hittem, beszélek, csak aztán amikor mások nem reagáltak rá, jöttem rá, hogy mindez csak fejben zajlik. Hosszú idő elteltével megjelent egy ápolónő, olyan ötvenes, és bekötött a jobbomba egy infúziót. Beszéltem hozzá, mondtam, hogy érzem magam, és elfordítottam a fejem, nem bírom az infúziót. De nem éreztem a szúrást sem. Ő mondott valami megnyugtatót, én válaszoltam (legalábbis azt hittem), és immáron fekve, de félig ültömben egyedül maradtam a lépcsőn megint.
Ezt követően lassult a káosz, megjelentek ismerősök is már a baleset hírére, a belső monológom meg folytatódott. Hogy nem tudtam mozdulni (csak helyezkedni picit) az azt jelentette, hogy belül nagy baj lehet, de fájni tényleg nem fájt. Aztán persze kórházi ágyba kerültem valahogy…
Nem tudom, milyen valójában zuhanni egy lifttel, és milyen egy baleset utáni sokk (illetve ez utóbbiról vannak halovány emlékeim), de érdekes élmény volt akár megálmodni is. És hihetetlenül valóságosnak hatott.
Legutóbbi hozzászólások