Néha úgy érzem, hogy a világegyetem egy kitüntetett pontján állok… ott, ahol a végtelen téridő egy pillanatra összecsomósodik, ott, ahol a semmiéletű ember leütheti zászlóját a határtalan kozmosz egy gyorsan feledhető gödrében, majd leülhet a zászló mellé, rágyújthat, és hátradőlhet… és azt mondja, szeretnék beszélni az istennel, és csak vele, hogy miért is vagyok itt, és miért e végtelen kozmosz és ez a világegyetem, amikor én nem akarok mást , csupán otthon lenni… és akkor megtörténik az, amit soha nem hitt volna: az isten válaszol, és eldiskurálunk mi ketten, úgy hajnaltájt…
Legutóbbi hozzászólások