Jesszus, ezt a filmet semmi nem mentheti fel az alól, ami: egy pocsék alkotás. Megvolt bennem a bizalom, nem hittem az origós kritikának (voltak is vele problémák, így utólag ez is bebizonyosodott), és arra gondoltam, megint a kritikus sznobériája dominált – de nem. A Die Hard ötödik része mélyen alásüllyed nem csak az elő négy rész bármelyikének, de némely Asylumos filmnek is.

Elemezhetném, de minek. A frusztráció íratja velem ezt a bejegyzést is: huszonöt évvel az első John McClane-kaland után ide jutottunk. A történet évtizedek óta kering filmes körökben (keressük meg a bizonyítékot valaki ellen, csempésszünk atombombának való urániumot kifelé Oroszországból), a karakterek gyengék és összeszedetlenek (a répát vajon a Golyózáporból irigyelték el, egyenesen Clive Owen szájából?), a dialógusokról meg ne is beszéljünk, mert ennyire semmilyen, buta, primitív párbeszédeket, humortalan beszólásokat ritkán hallani. A rendező John Moore sem állt a helyzet magaslatán, és bár pár szép CGI-jelenet azért akadt – ennél több pozitívumot nem lehet kijelenteni a filmről.

Sosem fogom megérteni, ha pénz van dögivel, akkor miért nincs egy ilyen produkció tájékán valaki hozzáértő ember, aki kimondja: „skacok, szar a forgatókönyv”. Mert ha legalább az jó lett volna, bénázhatott volna a rendező a többiek kontójára. Talán még az öreg Bruce Willis sem mosolyog, amikor bejelentik, hogy John McClane fia egy orosz börtönben van. Szóval szót se a Die Hard legújabb opuszáról, felejtsük el!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás