Pápára mentünk a hétvégén, a strandra, nagycsaládosan, mármint a húgom és családja, no meg mi, félcsalád. A strand után sikerült szakítanunk egy kis időt, hogy Andit (unokatestvéremet) és családját (egy férj és három gyermek!) meglátogassuk. Tekintve, hogy elég sokfelé szaladgálok az országban és elég régóta, de Pápa valahogy kiesik, így vagy tíz éve nem voltam ott – ez a ritka alkalmak egyike volt.
Persze, hogy szóba kerültek azok az idők, amikor őseink (mármint édesapámék, akik hatan voltak testvérek) a mi korunkban óriási házibulikat rendeztek, felcsavarták a szőnyeget és táncoltak reggelig. Mi kilenc-tíz évesen bámulva tekintettünk fel az „öregekre”, hogy miket csinálnak, a terített asztalon mennyi kaja és ital, s hogy milyen forró a hangulat hajnali kettőkor is: szólt a bakelit az orosz lemezjátszón… Egy ekkora családban (plusz a jó szomszédok, akik mindig hivatalosak voltak a bulikra – nem is volt feljelentés akkortájt hangoskodásért, bár szerintem nem ezen múlt mintha az emberek akkor belátóbbak lettek volna és boldogabbak) jó sok szülinap van, meg névnap is, a család tehát legalább havonta egyszer összejött, mindenki, testvérek és nagyobb gyerekek, és akkor még nem is beszéltem az egyéb ünnepekről (szüret!!! volt vagy négy Balaton-felvidéki pince a társaságban), meg a családi vendégjárásokról az éves ünnepekkor (húsvét és karácsony minimum), szóval igazán összetartó „banda” volt…
Ez elmúlt, az öregek harminc évvel öregebbek lettek, már nem ropják a táncot, mert a térdük-derekuk is beleroppan. Ha összeülnek, mondjuk karácsonykor, csendes szendvicsezés, süteményezés, fröccsözés és ásványvizezés lesz, ahogy a kezelőorvos és a gyógyszerész ajánlja. Ez a természet rendje…
Az is az, hogy a gyerekek szétszóródtak(Veszprém, Farkasgyepű, Pápa, Budapest, Győr, Miskolc). Ám Pápán, Andiéknál ülve eljutottunk oda, hogy az nem természetes, hogy az unokák (unokatestvérek), már alig ismerik egymást. Évente legalább egyszer össze kellene rántani a családot, leülni, beszélgetni, ne adj’ isten, felcsavarni a szőnyeget, táncolni, és nézni, ahogy gyermekeink ismerkednek egymással. A tinik a tinikkel, a kicsik a kicsikkel, és persze mindenki mindenkivel.
Nem is tudom, hogy mi, akik ebben nőttünk fel, hogyan hagytuk elúszni mellettünk az éveket anélkül, hogy ezt megtegyük. Persze, a családalapítás, az erőltetett munka, az egzisztencia-teremtés. De ez, bár lehet magyarázat, nem menti az embert. Szerintem a család melege az, amit az embernek meg kell tartania. Sok mindenre megtanít: szeretetre, barátságra, önzetlenségre… boldogságra. És ezeket meg kell tanulni, hogy tovább adhassuk.
Egyszóval: ez nem mehet így tovább… Ideje ismét összejönnünk…mindenkinek.
Legutóbbi hozzászólások