Alvó lány virágokkal (1972) és én (1969)
A minap volt szerencsém megnézni Monet festményeit az Albertinában Bécsben, és a múzeum egy másik termében belefutottam néhány Chagall-képbe. Álltam ott lenyűgözve, és megpróbáltam megfejteni, mi és miért ragad meg Marc Chagall képeiben, aztán rájöttem, hogy felesleges ezen a rejtélyen töprengenem, mert egyrészt úgy sem jövök rá, másrészt ha már ott vagyok, ne ezen gondolkozzam, hanem merüljek el az élményben.
Hát elmerültem. Utána azonban felidéződött, hogy hogyan „kerültem kapcsolatba” Chagall-lal. Volt ugye kb 15-16 évvel ezelőtt egy regénytervem, amely a Mysterious Universe világában játszódott, és az alapötlete szerint kirabolnak benne egy bankot. Igen ám – tettem fel magamnak a kérdést –, de mit érdemes egy bankból elhozni a 30. században? Pénzt, paripát, fegyvert semmiképpen. Mi lehet az az érték, ami miatt egy kalandor természetű fickó az életét kockáztatva bemegy a világ legjobban és legrafináltabban őrzött helyére? Nyilván az emberi kultúrtörténet egy szelete… mondjuk, egy festmény.
Inomi kiadó, 2004.
De kinek a festménye legyen? Kaptam tanácsokat: legyen Picasso, hiszen Picasso nevét mindenki ismeri, az is, aki soha életében nem volt múzeumban vagy nem forgatott nagy és vastag képzőművészeti albumokat. Meg nem mondom már, hogyan került a képbe Chagall… talán a nevének a dallama és az, hogy a képei már az első pillanatra misztikusak voltak számomra, és én bizony el akartam valamit rejteni a festményben… Aztán elkezdtem az életét olvasni, a gondolatait, és rájöttem, hogy nekem Chagall kell. konkrétan ő. Nem is keresgéltem másfelé, szinte azonnal meg volt a tökéletes választás.
Ellopni egy Chagallt, lett a könyv címe, de akkor még mindig a bank volt a fontosabb, ahova York Ketchikannek és társainak be kell jutnia. Elkezdtem írni a regényt, és valahogy a kép elkezdett egyre nagyobb súlyt kapni benne. Nem csupán egy festmény volt a múltból… És miután a történet gyökerei a huszadik századba nyúltak vissza (Jeff Koons Galéria, Mussolini kocsija, Aleister Crowley reinkarnációja…), Chagall élete is egyre fontosabbá vált számomra.
A legvégén úgy éreztem, hogy a vityebszki zsidó negyedben született Chagall a huszadik század egyik legtiszteletreméltóbb, legtisztább embere volt. Mire a regény végére értem, eljutottam odáig, hogy az előző szörnyű évszázadot, a genocídiumaival, háborúival, fertőzéseivel, mindenféle diktátorával, őrültjeivel, messiásaival emberként túlélni igazán nagy kihívás lehetett, ami csak keveseknek sikerült…
Volt egy negatív példám is a regényben: Crowley. Az ő egész élete mintha Chagall ellentéte lett volna, s még büszke is volt rá. Fény és árnyék, jó és gonosz… Szóval kettejük példája egyértelműen arról szól, hogy választás kérdése, hogyan élünk. Nincsenek mentségek. De nem akarok példabeszédet tartani. Csupán annyi, ami kikívánkozik belőlem most, hogy az Ellopni egy Chagallt befejezésekor kicsit jobban láttam egy ember feladatát az életben, mint előtte. És ha Chagall élete nem is kapott végül akkora súlyt a történetben, mint amennyire engem megfogott, hát egy kronológiát belecsempésztem a könyv végébe, ahol jobban ki tudtam térni rá – hátha a könnyedebb műfaj olvasói is rákattannak a témára.
A zuhanó angyal (1922-33-47)
A Mysterious Universe űroperett. Jön a hős, és megmenti az elesetteket a gonosz idegenektől (vagy nem idegenektől). York Ketchikan keveset mélázik az élet értelme fölött, bár szerintem valahol legbelül minden fáj neki, azért rohan bele a fegyverek kereszttüzébe (na meg mert van egy Pheselton testpajzsa). Nem Chagallról szólt a regény, de láthatatlan szálakkal azóta is kötődöm hozzá.
Ja, és a képnek A zuhanó angyal a címe. Még nem láttam élőben. De nagyon jó lenne… Bár, ha jól tudom, jelenlegi tulajdonosa ismeretlen.
Legutóbbi hozzászólások