A minap két és fél órát hajókáztunk a Dunán, a Margitszigettől a Kopaszi-gátig, és vissza. Miközben a folyó két partját bámultam (és korláttól korlátig rohangálva fotóztam, mint egy külföldi turista), megint átjárt az érzés, hogy szeretem ezt a várost. Gyönyörű.
Eszembe jutott az is, hogy nem csupán a jelenét ismertem meg az elmúlt években, hanem a múltját is. A Kincsem regényhez iszonyatos mennyiségű háttéranyagot kellett összegyűjtenem az 1870-es évek Budapestjéről, és nem csak arról, hanem a benne élőkről is. Palotákról, kávéházakról, színházakról, de még a Margitszigetre látogatók feneke alatt himbálózó hajóról is. A város akkor kezdte magára ölteni a ma ismert arculatát, és impozáns sebességgel indult meg a fejlődés útján. A Kiegyezés utáni békeidők kedveztek a haladásnak: például végre gázlámpák fényei teremtettek világosságot az éjszakai utcákon. Ma már szinte elképzelhetetlen az a méretű sötétség, amibe Pest és Buda alkonyat után burkolózott, hiszen a 21. század elején minden ragyog…
A Sztálin, aki egyszer megmentette a világot könyv írása közben a 20. század közepi Budapest adta a helyszínek java részét. 1945. februárja: a szétlőtt város… 1965. április 4.: az ünnepi város, zászlók a Citadellán, felvonulás a Sztálin-szobor előtt… vagy egyszerűen a Móricz tér mindennapjai 1972-ben…
A Sztálin könyv egy fontos helyszíne…
Minden helynek egyedi történelme van, erre jöttem rá akkor. És persze arra, hogy azok az évtizedek mennyire szörnyűek voltak. A Kádár-korszak alatti kalandozások során visszatekintettem a város régmúltjára is, rengeteg történelmi pletykát és anekdotát ástam elő. Megismerkedtem a Gellérthegy boszorkányainak történetével, a Városliget kialakításának lépéseivel, az állatkert fejlődésével… vagy éppen a Nemzeti Múzeum képeinek elrablásával 1983-ban (erről már személyes emlékeim is voltak, illetve ennek a médiavisszhangjáról). A könyvben található elemek mind igazak (na jó: kivéve azok, amiket én találtam ki).
Megírtam ezek mellett a jelent is: A láthatatlan város középpontjában Budapest áll. A városnak egy mágikus, rejtett arca. 2007-ben jelent meg, akkor még csak hat éve voltam budapesti… Ezt a mágikus arcot azóta is látom-érzem, folytatni is kellene azt a kötetet újabb írásokkal. A főszereplője, ugye, egy Sándor keresztnevű író, aki sok furcsa dolgot megtapasztal, s a novellafüzér végére rájön, hogy a mindennapinak tűnő felszín alatt mennyi furcsaság, varázslat és milyen különleges világ húzódik meg.
A Csillagfényszövők regényben mindezt csak érintem, de a város ott is fontos helyszíne egy tizenhárom éves kislány apakeresésének. Mondjuk, csak addig, amíg Dorka át nem kerül más mesebeli világokba…
A pesti oldal, és a dél felé hömpölygő Duna…
És most is erről írok… Manapság éppen a budai várhegy geológiai összetételével és barlangjainak felfedezésével foglalatoskodom. A Bercel és a Margit híd trollja regény (hm, rá kell jönnöm, milyen fontos szerepet tölt be életemben a Margitsziget) már teljes egészében urbán fantasy (pontosabban szólva: urbán mesefantasy krimi, hah!), de végig Budapest a helyszíne, és a mai Budapest. Ez a város mindennek helyszíne lehet, jöttem rá, és jövök rá mindig: megférnek itt egymás mellett trollok, mohosok, garabonciások, szépasszonyok, törpék, pilinkók vagy éppen sámánok és táltosok. Éppen csak szegény sárkányok vannak kitiltva a városi légtérből, mert veszélyesek a lent közlekedő gyalogosokra és autósokra…
Szóval ment velem a BKK-hajó délnek (a cikk fotóit az út alatt lőttem), és megint rájöttem, hogy szeretek itt élni és szeretek Budapestről regényeket írni. Ha minden jól megy, lesz még néhány a következő években…
Legutóbbi hozzászólások