A reggelek mindig furcsák, szokatlanok, ugyanis ritkán vezényel emberek közé a sors még Budapesten is. A város ködben úszik, de ez a köd nem fehér, hanem sárga, mint a láncdohányos ujjainak vége. Nincs menekvés belőle: mindent beterít, és lehangolóvá teszi a vizes utakat, fényesen csillogó nedves házfalakat. Nem olyan, mint vidéken, ahol a nap azért lyukat üt az égbolt közepébe… Nézek ki a villamosból a Margit-híd felett, és felmerül bennem egy kérdés:
Vajon ködben is repülnek csapatostul madarak?
Kicsit később az álmosságtól kábultan ülök a Burger Kingben a nyugatinál, miközben a forgatag hullámzik körülöttem, és újabb furcsa kérdések fogalmazódnak meg bennem… Mint például:
Vajon van az embereknek céljuk reggel hétkor, vagy csak sietnek?
Honnan van a hittérítőknek annyi idejük? Vajon elég csak hinni benne?
A másik a metró. A sok nagykabátos ember vizes arccal ácsorog vagy fáradtan ül, le-lecsukódó szemekkel. Az összezártság különös, nyomasztó hangulatot eredményez, mindenki hőt párologtat, mégis fázunk. Azt hiszem, soha nem fogom megszokni a metrót. És itt is van kérdésem:
Vajon a hajléktalan – aki a zakatoló metrón a nagykabátjának gallérja mögé bújva szunyókál – fénysebességgel álmodik?
Legutóbbi hozzászólások