Ma koradélután lementem a budavári labirintusba. Lent aztán arra gondoltam, hogy bérletet kellene ide váltani. Hetente egyszer lejönni, és a hangulattól függően beállni az axis mundi közepébe, vagy a borostyános kút mellé a szárnyas oroszlánok őrizte padra. Hallgatni a bor folyását és elővenni egy jó könyvet. Vagy leülni a hun lépcső aljára, a sötétbe és elmerengeni a lélek mélységein… De nem lehet bérletet váltani a labirintusba.

Pedig nem lenne rossz, mert rafinált zsenialitással lett felépítva a kiállítás, nagyon ott van az emberben, a reneszánsz zene, a szívdobbanások, a fuvola, a petróleumlámpák illata. Minden. Elég nehéz délelőtt állt mögöttem, és még nehezebb következett, és a labirintus – adott a hasonlat a lélek mélységeivel – segített kicsit elmélyedni. Elég volt negyven perc csend a penészes és füstös boltívek alatt, a kivájt falak között, hogy megnyugodjak.

Sosem lehet tudni, merre halad a sorsunk, és merre halad a velünk párhuzamos életet élők sorsa. Nem csupán az idő labirintusában veszik el, oszlik szét a valóság, de az emberi lélek mélysége is pusztító és vég nélküli körökre készteti a tényeket, s az igazságot, melybe aztán vagy az ember őrül bele vagy az igazság szűnik meg létezni. Valamit mindig fel kell adnunk… önmagunkat, a párhuzamos életeket, a valóságot.

Sok embernek kellene bérletet váltania oda, megismerni a szellem éltető és pusztító erejét… Én megtenném, ha lehetne.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás