Nehezen engedem el az embereket, barátokat… most éppen Gumipókot. Persze nem megy messze, csak ide a szomszédba, az esőverte angliai Oxfordba, és nem sok időre, csak másfél-két évre, de azért nehéz búcsúztatni. Ahogy mondani szokás: hiányozni fog a kurafi.
A hétvégén búcsúparti volt, értelemszerűen mindennel, amit ez jelent, a karaokeetól a pizzán keresztül a pókerig bezáróan. Vidám hangulat uralkodott, de valahol ott van ilyenkor az emberben a pillanat megismételhetetlensége. Jó párszor éreztem ezt, és mindig lehangolt, de az ember mosolyog, mert mégis jó, hogy összejövünk – még ha utoljára is. Utoljára, mert évek múlva már semmi nem lesz ugyanaz. Mi sem.
Jól van, nevezzetek szentimentálisnak (legalábbis Németh Attila ezt mondta A beavatás szertartásának szerkesztésekor), de akkor is így van.
A visszatérés lesz majd igazán jó. Ott van például Davo, aki ugye hajókázik évi hét-nyolc hónapot. Elmegy és visszatér. Visszatértekor három dolgot biztosan tudok: 1.) ha nem vigyázok, az éjféli pizzázások kellemetlenül érintik a szervezetemet; 2.) megint elmegyünk rendszeresen úszni; 3.) mindez két-három hónapig tart csak. A ritmus tudata kicsit tompítja a búcsúzás hangulatát és elkerülhetetlenségét, ám most Gumipók esetében nincs ritmus és nincs egyelőre jövő: bizonytalanság van.
Réges régen a nyíregyházi főiskolai kollégiumban a fiúvécében ráleltem a falra írva egy örök igazságra. Na, semmi olyanra ne gondoljatok, amit általában ilyen helyeken fellel az ember! Egy latin idézet volt, ami magyarra fordítva így szólt: „El fogsz menni, vissza fogsz térni.” Egyszer írok erről egy regényt… Erről vagy arról, ahogy bennem él ez a kétezer éves gondolat: „El kell menned, vissza kell térned.”
Jó utat, Pók!
Legutóbbi hozzászólások