Ablakom az óceánra nyílik,
fehér fövenyen áll házam.
Ablakomban állok,
nézem a hullámok tört párhuzamait.
Látom, elől a fövenyen térdelek,
karomban ernyedt testet
tartok, és hajolok fölé.
Ott vagyok csatakos-sós arccal,
lehunyt szemmel, karom lehull,
alig élek már,
a víz kivetett,
és most önnön vérem szívom,
mint egy vámpír.
Karomban tartom magam,
ajkamon mélyvörös cseppek.
Ablakomban állok,
fehér föveny felett,
az óceán illata türkiz,
habzó vérem fehér,
a homokra kifut, csendesedik,
megemeli kezem, mossa lábamat.
Legutóbbi hozzászólások