Nincs még egy olyan sütemény a Földön, de talán az egész világegyetemben sem, amely összetételében harmonikusabban ötvözi a természet ajándékait, azaz a kakaóbab, a sárgabarack és a dió ízét, mint a zserbó. A keserű és az édes kettőssége az örök jin és jang, a világosság és a sötétség, maga a világ dualisztikus felépítése. Rétegei szimbolizálják a három tér és az idődimenzió egységét, a zserbó a szférák örök zenéje, szűnni képtelen tökéletesség.
A zserbó kitartó sütemény, napokig eláll és nem rosszabb az ünnep végén, mint előtte. Ugyanakkor mértéktartó édesség is, mert nem lehet sokat enni belőle: a dió megperzseli az ember nyelvét, és leállsz vele, mielőtt kidurransz, elkerülvén a keserű pillanatokat később. Édes, tehát lehet mellé édeset kortyolni, de a tésztája letolja az édes íz egy részét, így lehet szárazabb italokat is keríteni hozzá. Jó párosítás tejjel, kakaóval, így aztán remek reggeli, de ebéd mellé tökéletes desszert, estefelé pedig kiváló nass.
Karácsony tájékán a családunkban kikerülhetetlen csoda, mindig ott kell lennie az asztalon, mert nélküle nincs ünnep, nincs kacagás. Régebben az ünnepi zserbó mindig két forrásból érkezett: nagymamám és édesanyám egyaránt sütött, nagymamánk keserű csokival vonva be tetején, anyánk inkább tejessel, de nem teljesen – őszintén mondom, a mai napig nem tudom, mi a titka, de eddig senki nem csinált nála jobbat. Emlékszem, hogy különleges volt az első ex-szem nagymamájának a zserbója is, mert nem csupán barack lekvárral készítette el, hanem egy réteg szilva is volt benne, sőt málna is talán.
Ha eddig nem derült volna ki: imádom a zserbót. Akárki is találta fel, boldoggá tett engem, s hiszem, hogy boldogabbá tette az emberiséget is. El sem tudom képzelni, milyen lenne zserbó nélkül a világ…
Legutóbbi hozzászólások