Vajon mi árulkodik jobban a világról, a világ leírása vagy a hozzá kapcsolódó érzelmek? Mi mond többet a vízről? Az hogy dihidrogén-oxid, színtelen, szagtalan és folyékony, vagy egy lágyan futó csermely a Bakonyban, a naplemente a Balaton felett, a Duna egy fák közé bekanyargó ága vagy a dán hajókat ringató tenger?
Ez miért is jutott eszembe? Egy kis könyvet olvasok, melyet C. S. Lewis írt, és a címe: Az emberiség felszámolása. Az irodalomoktatás és amúgy az oktatás filozófiai-erkölcsi kérdéseit boncolgatva jut el odáig, hogy „mellkas nélküli” embereket termelnek ki az iskolák, és azok a tanárok, akik az érzéseket leválasztják a tárgyakról. A régi iskola átörökített, az új koncícionál. S ez – mondja ő, s én egyet is értek vele – az (emberség és) emberiség felszámolásához vezet.
Eszembe jut az első napom, amikor a középiskolában, mint tanár megjelentem. Egy rövid beszélgetés következett az igazgatóhelyettessel, aki közölte velem, hogy a szakmunkások szakközépiskolájának az a feladata, hogy érettségiig eljuttassa a gyerekeket. A cél: a sikeres érettségi, és nem az, hogy gondolkodni megtanítsuk őket. Ezt történelemtanárként nem tudtam elfogadni – pályafutásom teljes két évig tartott, s az utolsó fél évet már állandó konfliktusban éltem meg a vezetőséggel.
C. S. Lewis kibontja, miért is van szükség az érzelmekre. Miért kell helyesen tanítani, s nem csupán az ész, az ismeretek fontosak.
A fej a mellkas közvetítésével uralkodik a gyomor felett. A mellkas Alanus szerint a „nagylelkűség” otthona, a szokás fegyelmével rendbe szedett indulatok érzéssé szelidülésének helyszíne. […] az embert éppen e közbenső tényező teszi emberré, hiszen az ész révén nem több, mint szellem, az indulatok révén pedig nem több, mint állat.
Tökéletesen igaza van: magam is ismerek „mellkas nélküli” embereket. És Lewis ír mást is, folytatja tovább a dolgok mögötti lényeg feltárását. Ez egy párhuzamot idéz fel bennem. A szövegrészlet a két világháború közötti mérsékelten művelt diplomásokra vonatkozik:
Az értékrend irányában tanusított szkepticizmusuk felszínes, és kizárólag mások értékrendjére vonatkozik; saját klikkjük értékrendjével szemben már korántsem elég szkeptikusak. S ez bizony nem egyedi jelenség. Sokan vannak, akik, miközben „lerántják a leplet” a hagyományos (vagy ahogy ők mondják: „szentimentális”) értékrendről, a háttérben saját értékrendet bújtatnak, amelyről szent meggyőződéssel hiszik, hogy azt semmiféle kritika nem érheti.
Nem kell magyarázni, a netes megszólalások nagy többsége arról árulkodik, hogy a mi iskolarendszerünk, gondolkodásunk, pedagógusképzésünk (és más egyéb) is hibás… és hogy az emberiség felszámolása sajnos itt is és most is zajlik. Az a folyamat, amit Lewis 1943-ban Angliában észrevett, az nem állt le – a kor, melyben élünk, cseppet sem kedvez az értelem és az érzelem egészséges kettősének…
Legutóbbi hozzászólások